folkMAGazin, 2021/1 24-27. o.
A 2020 márciusában kirobbant, a koronavírus okozta veszélyhelyzetben összekavarodott népi kulturális intézmények csak nagyon nehezen tudtak reagálni a hirtelen digitalizáltság jelenségére. A második hullámra már látható változások alakultak ki, de még mindig akadnak problémák, amik egy régre nyúló és egyben mélyben gyökerező restanciát mutatnak meg. Mi ennek az oka? Mi lehetne a megoldás? Vélemény.
Okok és problémák
A magyar népi kultúra közösségi alapokon nyugszik. Ez az esszenciája, hiszen az így szerezhető szociális élményben rejlik a varázsa. Együtt vagyunk képesek megélni a rendkívül sokszínű zenei, táncos vagy akár képzőművészeti remekek létrejöttét, azok őrzésének folyamatát – egy letűnt és sokkal nyugodtabb korszak megidézését. A közös alkotás (zenélés, táncolás, mesehallgatás, kézműveskedés stb.) testközeli élménye teszi egyedülállóvá, és – ami a legfontosabb – átadhatóvá az utókornak.
A magyar népművészet és a hagyományok őrzése mint intézmény, a XXI. századra végérvényesen is szubkultúrává változott. Tette ezt úgy, hogy itt nem csak a hagyományaink megfelelő dokumentálása lenne a cél. Eredendően a népi kultúra maga a mindennapi élet szokásaira és az alapvető életviteli berendezkedésre volt érvényes, és ez határozta, határozza meg azt, kik is vagyunk valójában – magyarok.
Ezeket a mindennapi és akkor természetes dolgokat a XX. század elejére felváltották más, modern szokások, és a közösségi élmény átélésének folyamata is átalakult. Az egész század történelme – az iparosodástól kezdve a városiasodáson át az ’50-es évek falurombolásáig – hozzájárult ahhoz, hogy csak a ’70-es években gyökeredző táncházmozgalom tudta „feltámasztani” ezt a fő alma matert. Mégis, az egész megmaradt egy „szűk” kör „szórakozásának”, mivel ennek a – régen természetes és teljesen más alapokon nyugvó – népi, közösségi élménynek a feltámasztására és intézményesítésére létrejövő mozgalomnak, amelyen generációk nőttek fel az idősebbek tiszteletére alapozva, tudásuk átvételében és annak megőrzésében élve hihetetlen értékeket szerezve, tökéletesen elavult a kommunikációs csatornája.
A magyar népi kultúra ma nem „trendi”.
Ennek egyik oka, hogy a XXI. századra a „közösség” és a „közösségi élmény” szavak jelentése gyökeresen megváltozott. A közösségi média megalapozója (Facebook) és a klasszikus okostelefon (iPhone) megjelenésével mások lettek a szociális szokások; az X generáció (1960–1983) szeme előtt zajlott le egy digitális forradalom, amelyet a saját kései képviselőik, illetve a gyerekeik, az Y generáció (1984–1994) és a Z generáció (1995–2009) már a vérében hordoz – őket nevezzük digitális bennszülötteknek. Számukra ez a „cyber” és kézzel nem fogható világ természetes és mindennapos, ott élik ki szociális és információszerzési igényeiket.
Marketing és PR szempontból a rendszerváltás óta eltelt harminc évben teljes mértékben megváltoztak a kommunikációs csatornák, a médiafogyasztási szokások. Az emberek új dolgokra való fogékonysága lecsökkent, ingerküszöbük fordított arányban és drasztikusan megnőtt. A mai fiatalság és ezzel együtt új társadalmi rétegek vagy csoportok elérésének kérdései csak és kizárólag arról szólnak, hogy mennyire alkalmazkodunk az éppen aktuális és modern kommunikációs trendekhez: magyarul, amit el akarunk adni, mennyire tesszük „trendivé”.
A nem megfelelő kommunikációs felzárkózás indokaként létezik a mai Magyarországon egy olyan sajnálatos jelenség, hogy a magyar népi kultúra nem tartozik a „trendinek” számító és eladható termékek közé, végérvényesen beskatulyázódott ebbe a szubkulturális megítélésbe. A fentiekben már említett paradigmaváltás-szerű eseményből a népművészet teljes mértékben kimaradt. Nem történt meg a népi kultúra digitális forradalma, és a hagyományőrzés intézményei nem voltak képesek követni az elmúlt évtizedek nyilvánvalóan ugrásszerű mediális fejlődését.
A rendszerváltás utáni kommunikációs piac változásainak követésével rengeteg lehetőség nyílt volna a változtatásra – az iWiW és a MyVip már a Facebook 2008 óta töretlen előretörése előtt jelen volt Magyarországon, ami komoly jövendölés volt a mai helyzetre nézve, de akár ismét említhetjük az első iPhone telefon 2007-es bejelentését is, mely ténylegesen és alapvetően rengette meg a digitális piacot. Ez tekinthető a mai ismert kommunikációs okostelefon-kultúra születési időpontjának. Magyarország egyébként is jellemzően fáziskésésben van a technológiai fejlődés színterén, de ezen jelek észre nem vétele simán csak vakság, hozzá nem értés, „Pató Pál urazás” és oda nem figyelés volt.
A közelmúltban, még a Covid-19 előtt, a népi hagyomány intézményei, amiknek talán az egyik legfontosabb feladata lenne, hirtelen felismeréssel élve ugyan elkezdtek belépni a közösségi oldalakra, de nem megfelelő felkészültséggel tették mindezt, és a digitális labirintusban nem csak az üzeneteik vesztek el, de ők maguk is eltévedtek.
Kormányzati szinten a népi kultúra megismertetése mindig is a „mainstream” része volt. Természetesen, a rendszerváltás utáni harminc év különböző ideológiájú kormányzatai más-más hozzáállással és támogatással segítették ennek a megfelelő terjesztését, és olyan kiváló események jöttek létre, mint a Mesterségek Ünnepe, a Táncháztalálkozó, a különböző állami ünnepségeken való folyamatos megjelenítés, vagy a nemrégiben teremtett „Fölszállott a páva” című tévéműsor. [Ezt a részt olvasván az a téves látszat alakulhat ki, hogy a Mesterségek Ünnepe és a Táncháztalálkozó a rendszerváltás-változás terméke lenne. Valójában a Mesterségek Ünnepe idén a harmincötödik, a Táncháztalálkozó pedig a negyvenedik alkalommal kerül megrendezésre. A szerk.]
Ám hiába a rengeteg lehetőség, a probléma megmaradt – kommunikációban egyik sem tudott megfelelő globális eredményeket elérni. (Az állami ünnepségeken, valamint a turisztikai célú helyszíneken főleg külföldieknek és laikusoknak szánt „folklór” műsorok nem egyenlőek a rendes, hagyományos értékek őrzésével; ezeken jellemzően még mindig „csak” azok képviseltetik magukat, akik eleve részei ennek a külön világnak; a „lineáris média” nem tud már akkora és olyan nézőközönséget bevonzani, hogy eléggé széles körben lehessen elérni a célközönséget).
Hab a tortán, hogy Magyarországon még mindig problémát okoz a digitális platformok kezelése, az idegen nyelvek ismerete és a modern médiafogyasztás megfelelő oktatása. Ez abban csúcsosodik ki, hogy az idősebb generációk, mivel nem ismerik ezt az új világot, félnek tőle, vagy egyszerűen nem hajlandók megtanulni, és ez egy szinte áthidalhatatlannak tűnő szakadékhoz vezetett az X és az Y, Z generációk képviselői között, ami csak katalizátorává vált egy már eleve létező jelenségnek, annak, hogy a régi nem érti az újat, az új nem tiszteli a régit.
Ez a probléma főként a közoktatásban csúcsosodik ki, ahol a jellemzően X generációjú tanárok nem tudnak mit kezdeni a diákok modern vívmányaival (Facebook, Viber, Instagram, TikTok stb.) és nem tudják őket figyelmeztetni sem ezek veszélyeire, például a nagyon súlyos eseteket okozó „cyberbullying” jelenségre: elektronikus zaklatás vagy internetes zaklatás, mely elsősorban kamaszkorúak közt tapasztalható iskolai kiközösítésként, ami durvább csúfolódásokból, kárörvendésből és fenyegetésekből álló, az áldozathoz elektronikus úton eljutó üzenetek sorozatát jelenti, melyet egy vagy több felhasználó visz véghez.
A XXI. század harmadik évtizedében a magyar népi kultúra képviselői és a táncházmozgalom számára a legújabb, egyben legfontosabb feladat kellene legyen, hogy megteremtsenek egy új, fiatalos és modern hangvételt, amellyel ez a kultúra újfent észrevehetővé, eladhatóvá és „trendivé” válhatna úgy, hogy miközben megtartja saját esszenciáját és a közösségi élmény lehetőségét, áthelyezi a hangsúlyt a modern technika adta lehetőségek felé. Mindezzel új területeket tudna meghódítani, új társadalmi rétegeket lenne képes megtalálni, és egyúttal ki tudna törni a szubkultúra jellegből, a sztereotíp vélemények bilincséből.
Ahhoz, hogy megtaláljuk az utat ezekhez az új rétegekhez, hogy becsábítsuk őket a táncházakba, hogy megismertessük őket a magyar kultúra csodáival, ki kell lépni a XX. századi árnyékból a XXI. századi fényre, a közösségi platformok adta legfőbb lehetőség kiaknázásának színterére – a figyelemfelkeltés fontos területeire. Nem utolsósorban azért, hogy példát mutassunk, hogy a fiatal generációk a közösségi médiában ne csak az elnyugatiasodott kommunikációval, hanem a saját kultúrájukkal is találkozhassanak.
A generációk közti szakadék áthidalásával mindez meg is valósulhat. Ha az X generáció képviselői, akik megteremtették nekünk, fiataloknak a táncházakat és a közösségi élmény ezen megélésének lehetőségét, tanulva kiegészülnek az Y és Z generációk új közösségi élmény-értelmezésével, akkor hiszem, hogy egy teljesen új fejlődési szintre emelhetjük nem csupán a magyar népi kultúrát, de az egész magyar társadalmat is – a múlt digitális jövőjébe.
Egyszerre átok és áldás
A 2020-ban a klímaváltozás miatt eleve felbolydult világba minden előjel nélkül robbant be a vuhani Covid-19 koronavírus, mely rövid időn belül világjárvánnyá nőtte ki magát, ezzel megváltoztatva minden egyes beidegződött, rutinszerű szokásunkat.
Az embereknek hirtelen olyan szituációkkal kellett szembenézniük, amilyeneket még soha életükben nem tapasztaltak. Nem csak a világ, a politika vagy a gazdaság sínylette meg a koronavírus okozta károkat, hanem az egyszerű polgárok is, akiknek a veszélyhelyzet keményen beleszólt a mindennapi életébe. Legfőképpen az előadóművészet és a kreatív ipar képviselőit sújtja ez a válságos időszak, így a népi kultúrában tevékenykedőket is.
Kétségtelenül egy mindent megváltoztató történelmi esemény szemtanúi vagyunk. A világ a vírus elvonultával már nem lesz olyan, amilyennek eddig ismertük. Fel kell készülnünk egy, az ipari forradalomnál is nagyobb paradigmaváltásra, amelyben a digitális világ még inkább a mindennapi életünk része lesz. Még sokkal jobban, mint a XXI. század második évtizedében, amely az ismerkedésről szólt – ismerkedésről a technikával.
Ennek hatásait már most láthatjuk.
Kénytelenek voltunk, vagyunk visszavonulni a négy fal közé, közösségi életünket minimalizálva, azt teljes egészében a digitális világba költöztetni, a közösségi élményeinket egy monitoron keresztül megtapasztalni, bepótolni, megpróbálni „megélni”. A világ, a nemzetállamok és a cégek intézményrendszerüket kénytelenek távolról irányíthatóvá változtatni, az emberek végre megismerhetik a nyugaton már oly régóta alkalmazott „home office” fogalmát, az oktatásban hirtelen a szükségesnél is fontosabbá vált megtanítani a pedagógusoknak, hogyan is kell használni a számítógépet és a közösségi platformok adta lehetőségeket. A technológiai fejlődésre eddig csak legyintés volt a válasz, de a vírus kikényszeríti a fejlődést, amelynek egyik legszebb hozadéka, hogy a fiatalok segítenek a pánikba eső idősebbeknek kiigazodni a digitális színtéren.
Valamilyen morbid módon kijelenhetjük tehát, hogy a Covid-19 vírus kifejezetten jót tesz digitális fejlődésünk és a generációk egymásra találása szempontjából. Főleg Magyarországon, ahol képtelenek voltunk lerázni magunkról a begyöpösödött XX. századi megoldásokat nem csak a digitális színtéren, de a mindennapi életünkben is. Így, a kialakuló krízishelyzet egy lehetőséggé vált, és azt figyelhetjük, miként tudjuk ezt az előnyünkre fordítani!
Példának okáért végre bekövetkezhet az elmaradt digitális reform! Rá vagyunk kényszerítve a változásra, kénytelenek vagyunk foglalkozni a felzárkózással. A népi kultúrában, meglepő módon, márciustól kezdve a gyermektáncházak szintjén láttam, hogy válságstábok alakultak, az eddig megszokott gyakorlati és fizikailag létező dolgokat elkezdték áthelyezni a „cyber” tér titokzatos világába – időben „kapcsoltak”. Tették ezt oly módon, hogy a helyzetre hirtelen és jó ritmusban reagálva, valamint a kreativitásukat kihasználva megszülethettek olyan jó példák, mint a Kőketánc Gyermektáncház élő közvetítései, a Kismuzsika websorozata, vagy a Napra-forgó blogja és online kiadványai. Ezeket az első veszélyhelyzet elmúltával kissé átalakítva, de folytatták, hiszen a közönség megszokta, felfigyelt rá és – ami a legfontosabb – igényelte.
A Hagyományok Háza, ami gyűjtő és fő intézményként vezető szerepet játszik a népi kultúra megfelelő kommunikációs stratégiájában, némi spéttel ugyan, de az előzetes előkészítéshez szükséges 6-8 hét után reagálni kezdett pályázatokkal és online lehetőségekkel (Folkstúdió), hogy így segítse a digitális életben ragadt népművészeket.
Pozitív példaként megjegyzendő, hogy a Hagyományok Háza kommunikációja az elmúlt pár évben eleve nagyon szimpatikusan és nyitottan változott meg a közösségi média szabályrendszerének megfelelően.
Facebook oldalukon jelenleg több mint 47.000 kedvelés található, rendelkeznek saját Instagram profillal és Youtube csatornával is, amiket hozzáértően és elegánsan kezelnek. 2020 nyarán több élő közvetítést is lefolytattak mind a három platformon, amelyeket a novemberi második hullám alkalmával el is kezdtek kibővíteni.
Az érem másik oldala, hogy mindezen oldalakon véleményem szerint nem minden népművészeti ágat képviseltetnek megfelelően. Túlságosan előtérbe helyeződik a néptánc, azon belül is az eleve kommunikációs túlsúlyban lévő Magyar Állami Népi Együttes. Örömmel láttam viszont, hogy az Aprók Tánca gyermekprogram minden pénteken, amikor a program szerint is tartanák, már online jelentkezik a Ház Facebook oldalán.
Borzasztóan örültem, örülök annak is, valamint hatalmas előnynek látom, hogy a változtatásra való hajlandóság látható bizonyítéka márciusban éppen a gyermektáncházakban indult el, megtéve az első lépést a szélesebb körű közönség elérése, a népi kultúra múltjának digitális jövője felé. Szeretném azt hinni, hogy ezek a törekvések példát mutattak – lehet ezt máshogyan is csinálni. Habár sokan féltek a személytelenség és a fizikai eltávolodás veszélyétől, a közösségi média kiaknázásával valójában, abszurd módon, éppen, hogy közelebb hozzuk egymáshoz az embereket. Ahogyan közelebb lehet hozni olyan dolgokat is, amiket eddig nem ismertek és éppen ezért nem is értettek – a magyar népi kultúrát.
A csendben kialakult sztereotípia
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy gyermektáncházakban „nőhettem fel”, és szinte az anyatejjel is magamba szívhattam a népzenét. Már óvodás koromtól kezdve részese voltam az zenés-táncos programoknak, a mindennapi életem része volt a népművészet, így a tekerőmuzsika, a koncertek vagy maga a Táncháztalálkozó is. Nosztalgiával gondolok vissza ezekre.
Nem is kellett sokat várni arra, hogy a Pomázi Zeneiskolában, majd az Óbudai Népzenei Iskolában találjam magam egy tekerővel a kezemben. Iskolai műsorokon, a színistúdióban, „ki mit tud” előadásokon boldogan mutattam meg ezt a különleges hangszert mindenkinek, aki addig nem ismerte. A környezetemben lévő gyerekek általában inkább furulyán vagy hegedűn tanultak játszani, ezért a tekerővel hamar kitűntem a sorból, nem éppen pozitív értelemben. Biztosan vagyunk egy páran a „magyar népművészetben”, akik csupán azért, mert népzenét tanultak, megkülönböztetésben részesültek és így céltáblává váltak.
Ennek okát is a „trendiség” vagy a helyes és modern kommunikáció hiányára vezetném vissza. A magyar népi kultúrának – vagy esetemben a tekerőnek – nincs olyan jó PR értéke, mint a furulyának vagy a hegedűnek. Pedig csak egy jó arculat kérdése az egész. Vegyük a kedvenc példámat, a gitárt. Egy sima spanyol népi hangszer, aminek annak idején kitaláltak egy megfelelő, felismerhető, eladható és működő arculatot. „Trendi” lett a korszellemnek megfelelően, amit azóta mindig felfrissítenek. Ezért működik.
A sok csúfolódás miatti gyermeki elkeseredettségemre szüleim mindig azt válaszolták vigasztalásul, hogy „a többiek nem tudják értékelni”, ne foglalkozzak velük. Úgy éreztem, mintha kettős életet élnék – egyrészt a modern, a hétköznapi életemet, ahol színész és filmrendező akarok lenni, kedvelnek a barátaim és megpróbálok nekik megfelelni, másrészt a népzenei életemet, ahol táncházazunk, énekelünk és viseletben járunk, ahol a magyar népi kultúra része vagyok, és nem kell eltitkolnom semmit. Ez a kettősség teljesen felőrölt, és azt okozta, hogy nem voltam képes soha teljesen eggyé válni a népzenével, mert nem tudtam kettészakadni. Nem is akartam. Felmerült bennem egy azóta is sokat foglalkoztató kérdés, mely talán esszenciaszerűen mutat rá az egész „rendszer” hibájára: Miért nem lehet valaki egyszerre hagyományos és modern?
Visszagondolva szüleim vigasztalásból mondott szavaira, miszerint „nem tudtak értékelni”, komolyan érdekelni kezdett, vajon a hétköznapi ember hogyan látja a magyar népi hagyományok őrzőit. Kíváncsiságom arra vezérelt, hogy megszondáztassam az ismerőseimet, akikről pontosan tudtam, hogy semmi közük nincs a néptánchoz vagy a népzenéhez. A következő megdöbbentő válaszok fordultak elő: mindenki bajuszos, szeretik a bort és a pálinkát, pincér mellényben járnak, nagyon vallásosak, többségük rasszista és hegedűszóra táncolnak. Az a megdöbbentő és borzasztóan szomorú helyzet, hogy ma Magyarországon eljutottunk oda, hogy a népi kultúra képviselőiről ilyen hamis és csúsztatott képek alakultak ki, amelyek általában olyan népcsoportok vagy szubkultúrák esetében fordulnak elő, akiket nem ismernek az emberek, nem láttatják magukat, nem bizonyítják be az ellenkezőjét – vagyis rosszul kommunikálnak.
Reformra van szükség
A korábbiakat összevetve, itt már nem csak egy sima kommunikációs problémáról beszélhetünk. Körvonalazódik egy alapvetően bezárkózásból, félreértésből és oda nem figyelésből kialakuló filozófiai krízishelyzet. Túlzónak tűnhet, de ez egy, a magyar identitást is veszélyeztető probléma, aminek okán égetően sürgős kérdések körvonalazódnak:
- Hogyan juthatunk el a hétköznapi emberhez?
- Hogyan szüntessük meg a sztereotípiákat?
- Miért nem ismerik a magyar kultúrát? Az oktatás a hibás?
- Hogyan ismertethetnénk meg az emberekkel a saját kultúrájukat úgy, hogy közben nem azt érzik, hogy meg akarjuk őket változtatni, hogy lenézzük őket?
- Hogyan kerüljük el a manapság népszerű propagandaszerű „erőltetést”?
A magyar népi kultúra „trendivé” tételének első lépése egy masszív és teljes kommunikációs reform lehetne, aminek első lépéseit a Hagyományok Háza már megtette. Azonban sokkal globálisabban kellene megmutatni a hétköznapi embereknek, hogy aki a magyar népi kultúrát kedveli és őrzi is azt, ugyanúgy hétköznapi ember. Ennek a reformnak kis lépésekben kell történnie. A globalitást csak akkor tudjuk majd elérni, ha maguk a népi kultúra képviselői is teljes egészében részt vesznek benne, ugyanis előfordul, hogy bizonyos képviselőik bezárkóznak, nem foglalkoznak a külvilággal és egyenesen a múltban élnek. A Covid-19 megtanított bennünket arra, hogy a világtól nem lehet elvonulni, annak szerves részei vagyunk és alkalmazkodnunk kell, ha életben akarunk maradni.
A következő lépcsőfok, hogy a digitális médiát felhasználva és az erre épített marketinget alkalmazva a magyar népművészetet lefordítjuk a laikus ember nyelvére. A nyelvre, ami szinte már mindennapos, ahol mindenki követendő példákat keres, influenszerek javaslatai alapján vásárol és éli az életét. Még szerencse, hogy a magyar népművészet ilyen életmódbeli „javaslatokban” jelentős mértékben bővelkedik, így az influenszer kommunikációt legkönnyebben ismert emberek bevonásával érhetnénk el, akik valóban releváns példát tudnának mutatni (színészek, sportolók stb.) és megismertetni a népi kultúrát a fiatalokkal.
A Hagyományok Háza egyedül erre kevés. Habár (talán) felismerték a betegséget, az eddigi törekvéseik csak tüneti kezelésnek bizonyultak. Ez csak úgy lehet egy sikeres vállalkozás, ha jól megtervezett és országos szintre emelve kezdődik meg (akár kormányzati segítséggel).
Fontos, hogy mindezt ne erőltetve alkalmazzuk! Az, ami kötelező vagy benne van a muszáj szó, elrettenti az embereket. Olyan ez, mint a kötelező olvasmány. Az embereket rá kell vezetni arra, hogy szeressenek valamit. Semmi se legyen muszáj! Arra kell rávezetni az embereket, hogy szükségük van a népi kultúrára, mert ettől lesznek többek.
Észrevételeim szerint a mai ember, főleg a fiatal réteg, egyszerűen vágyik az útmutatásra. A közösségi média az emberi hiúságra, sikeréhségre és önteltségre épül. Ha ezt sikeresen felismerjük és egy alapvetően jó cél érdekében megragadjuk, tömegeket leszünk képes „megfertőzni” a magyar népművészet remekeivel. A mai ember igényli, hogy megadjuk neki azt, amiben büszkének érezheti magát, amivel kitűnhet a saját szürkének titulált életéből. Azonban, ehhez először fel kell építeni a megfelelő kommunikációt, megfelelően meg kell alapozni azt, hogy miért „#jóanépi”. Az emberi lélek egyszerűen igényli a katarzist, ezért mindenki valami többet keres a közösségi médiában, mint amennyi ő maga. Valamilyen fogódzkodót ahhoz, hogy olyanná válhasson, mint ahogy régen a tévében, most a Facebookon vagy az Instagramon látta. Ha megvan az alap, ha látják, hogy mások is „trendik” attól, mert népi viseletet hordanak, vagy zenélnek, ő is elkezdi utánozni. Példát kell mutatni!
Régen a televízióban a celebektől kapták, ma főként az Instagramon az influenszerektől kapják meg ezt a példamutatást. Az erre fogékony fiatalok vakon követik ezeket az embereket, mert szentül hiszik, hogy ettől menők vagy „trendik” lesznek. Az influenszer jelenség ellen rengetegen felléptek és felszólaltak már, de ettől megakadályozni nem fogják tudni. Ha igazán küzdeni akarunk az erkölcstelennek vagy rossz bálványnak vélt példák követése ellen, fel kell venni a kesztyűt, és a saját világukban kell versenyezni velük. Egészen egyszerűen azért, mert a fiatal célcsoport ezt a kommunikációt szokta meg, így lehet őket megszólítani. Természetesen ez egy nagyon hosszú folyamat. A közösségi média sugallásai egyértelműen a kapitalista fogyasztásorientált gazdaság egyik fő pillérévé váltak. Nem vagyok benne biztos, hogy rosszat tenne a magyar népművészetnek, ha „kiraknánk a piacra”.
A megfelelően felépített, követendő influenszer kommunikáció egy másik lehetősége, ha nem valós embereket, hanem olyan karaktereket teszünk ki példának, akiket megfelelőképpen „el lehet adni” (Rózsa Sándor, János vitéz stb.). Amikor farsangkor, vagy a hozzánk is a kapitalizmussal begyűrűző halloweenkor (ami egy nagyon ügyesen médiatermékké avanzsált népszokás) végignézek a gyerekeken, szinte mindegyik szuperhősnek vagy hercegnőnek öltözik. Attól érzik magukat „trendinek” és többnek másoknál, mert jó érzés az ő gúnyájukba bújni. Az amerikai filmes cégek a ’70-es években elkezdett „merchandising” kommunikációja üzleti síkra emelte a filmipart. A Star Wars a mai napig világszenzáció és negyven évvel az első film bemutatása után is még mindig dollármilliárdokat hoz nem csak a filmekből, hanem az eladott tárgyak után kapott díjakból is. Miért ne lehetne „merchandising” módon eladni a népi kultúrát is?
Hollywood egyik legnagyobb marketing és kommunikációs csúcsa az volt, amikor rájöttek, hogy nem csak a felnőttek, de a gyermekek szívébe is meg kell találniuk az utat. Ők jelentik a jövőt, és ha már az életük kezdetén beleszeretnek valamibe, az mindig elkíséri majd őket. A napokban néztem vissza egy gyermekkoromban nagyon szeretett sorozatot, a Szupercsapatot. Borzalmas volt. Mégis könny szökött a szemembe, mert gyerekkoromban olyannyira rajongtam érte. Nosztalgiával gondolok vissza rá.
Itt van a „trendiség” elérésének esszenciája. Megnyerni a gyermekek szívét úgy, hogy felnőtt korukban nosztalgikus szentimentalizmussal gondoljanak vissza valamire. Pontosan emiatt, véleményem szerint a reformokat a gyermektáncházak szintjén, a gyerekekkel kell kezdeni. A népművészet pedagógiai alkalmazása és gyakorlati fontossága kétséget kizáró, de az online világban való jelenlét megteremtése és folytatása, valamint a fenti eszmefuttatás alkalmazásának megkezdése, a reform-folyamat beindítása egy új korszak beköszöntét eredményezheti. Amikor nem csak a hagyományos utat választjuk, hanem eleve ebben a digitális világban szólítjuk meg a gyerekeket és a fiatalokat. A külvilág felé azt lehetne sugározni, hogy a magyar népművészet képviselői, de ezen keresztül a pedagógusok is annyira „trendik”, hogy fent vannak a Facebookon és olyanok, akár az influenszerek.
A hatalmas kommunikációs reform több lépése közül ez a legfontosabb – megnyerni a gyermekeket. Ha ez sikerül, esélyünk van rá, hogy felnőjön egy olyan generáció, aki nem pejoratív módon értelmezi a népi kultúrát, mint ahogy gyerekkoromban tapasztaltam, hanem értékeli, szereti, tiszteli és részese akar lenni. Mennyire gyönyörű lenne, ha farsangkor vagy akár halloweenkor a gyerekek nem Vasembernek akarnának öltözni, hanem busónak vagy betyárnak...
Mi a jövő?
A fent leírt gondolatsor csupán egy szelete annak a folyamatnak, amiről még fórumokat kellene rendezni és amiért még rengeteget kellene tenni, hogy véglegesen is elérhessük a teljes reformot. Ennek a – jórészt kommunikációs – paradigmaváltásnak azonban nem szabad megrekednie a gyermektáncházak szintjén! Igaz, hogy az új kezdet mindig egy „alulról jövő” változással indul, de a felnőttek világába is be kell gyűrűznie, hogy a tudást ők is megfelelőképpen tudják átadni a következő generációnak.
Ha a gyerekekkel már egész kicsi korukban megismertetjük a saját kultúrájukat, nem csak testközelből, de a mai trendnek megfelelően is, ha elültetjük a magot, akkor így esetleg esélyünk van arra, hogy szélesebb körben is elkezdjenek járni néptáncolni vagy zenélni és képesek legyenek megszeretni ezt a csodás világot. Ha majd „trendi” lesz a népi kultúra, akkor érjük el a célunkat, és egy sokkal egészségesebb és elfogadóbb magyar társadalmat tudunk majd építeni.
