A Magyar Állami Népi Együttes megalakulásának hetvenedik évfordulóját idén, első bemutatkozását jövő év májusában ünnepeli. Sorozatunkban felelevenítjük a nagy múltú társulat történetének legemlékezetesebb momentumait, s bemutatjuk azokat a meghatározó egyéniségeket, akik az elmúlt évtizedekben elért sikereinek kovácsai voltak. Az első írásban Mihályi Gábor Harangozó Gyula-díjas, érdemes- és kiváló művész, az Együttes vezetője emlékezik.
Visszatekintésemet a 80-as évek második felétől kell kezdenem, amikor a néptánccal kapcsolatba kerültem. Családomban semmiféle előzménye nem volt a hagyományos kultúrának, az éneknek, vagy a népzenének. Természetesen, édesapámék a jászberényi disznóvágásokon, keresztelőkön és nagyobb családi ünnepeken dalra fakadtak, és a minden magyar férfi repertoárján szereplő népdalokat, népies műdalokat énekelték.
Egy május elsején a család kinn majálisozott a város melletti kiserdőben, s felállva a leterített plédre kitett finomságok mellől, kicsit sétáltam a tömegben. A színpadon a néhány hónappal korábban alakult Jászsági Népi Együttes fellépésére készültek, ott ragadtam, s villámcsapás szerűen ért az előadás. Erre az élményre emlékeztem, amikor ősszel belépett a gimnáziumi osztályterembe – későbbi mesterem – Papp Imre, aki az ifjúsági csoportot szervezte. Nem kellett sokat agitálnia, s a néptánccal való életre szóló kapcsolatomat alapozta meg.
Peregtek az évek, Tímár Sándor koreográfus, táncpedagógus gyakran járt a városban, s egészen más szemléletre tanított, mint amit mi megszoktunk az együttesben: a hagyományos kultúra emberközeli bemutatását hozta el. Ez időben egy felkészítő tábort is szerveztek a Balaton környékén, ahol a vezetőnk elvitt minket a Magyar Állami Népi Együttes egyik műsorára. Csalódtam, akkori világképemmel manírosnak bélyegeztem, érzelmileg nem tudtam kötődni a látottakhoz.
Tovább haladok az időben, a szépen fejlődő, a legjobb együttesek között számon tartott Jászsági Népi Együttessel fesztiválokra jutottunk el, ahol megismerhettük Novák Ferenc, Kricskovics Antal és Györgyfalvay Katalin koreográfiáit. Itt is a Népi Együttesnél tapasztalt érzések kerítettek hatalmukba: mi a Tímár „istállónak” voltunk a betöretlen csikói, s lenéztük az attól eltérő stílust. Ez a negatív hozzáállás némileg a csordaszellemből is fakadt, de azért valami, – a megszokottól eltérővel való azonosulás – motoszkált bennem, különösen, amikor a kiváló táncművész-koreográfus Foltin Jolán egyik összeállítására, talán a Mondókára ültem be. Az előadás a reveláció erejével hatott rám, változtattam nézeteimen, s immár másként tekintettem az említett koreográfusokra is.
Tímár Sándor egyébként nemcsak hatalmas átütőerővel tudta közösségi szórakozási formává tenni a táncházmozgalmat, hanem annak szellemiségét a színpadon is megvalósította. A világ is hozzá idomult, a konzervatív koreográfusok, akik igencsak lenézték az „újhullám” követőit hamar belátták, hogy nincs más út a jövőben; a fiatalság közízlése is ezt várja el. Ez egyébként nemzetközi trend volt: az értelmiség elkezdte kutatni a paraszti hagyományait, s ez a tendencia hazánkban különösen erősen jutott érvényre. Tímár sikerei az amatőr együtteseknél, mint például a Bartók Táncegyüttesnél, a Pozsgay Imre vezette kultúrpolitikát is arra sarkallta, hogy a neves koreográfust nevezze ki a Magyar Állami Népi Együttes élére.
A sors fintorának tekintettem, hogy az ő hívó szavára csatlakoztam 1982-ben a társulathoz. Az első időszakban még két repertoár működött párhuzamosan, a Rábai-féle hagyományok is élénken étek, s Tímár „Mesti” pedig a saját koncepcióját valósította meg. Ahogy az ember a próbateremben szembesült a Rábai féle szellemiséggel, a korábbi, negatív érzéseim is a helyükre kerültek. Nem kérhettem számon jelen világunkat egy több évtizedes produkción, hiszen akkortájt egészen más szemlélet uralkodott: a mára közismert nagy gyűjtések akkor még gyerekcipőben jártak. Az alapító, Rábai Miklós zsenialitására is felfigyeltem, milyen mesterien bánt, s világsikert is elért a rendelkezésére álló kevés anyaggal. Rábai halála után Létai Dezső állt rövid ideig az Együttes élén.
Tímár nagy elánnal látott munkához, vidéki bázisaiból, s az akkori Balett Intézetből hozott tehetséges fiatalokat, s néhány év alatt a generációváltás is befejeződött.
A kilencvenes években már nevet szereztem a szolnoki Tisza Táncegyüttes vezetésével, ahol a koreográfusi jövőmet megalapozó műhelyt alakítottam ki. Az elismeréseim és díjaim híre az Együtteshez is eljutott, melynek nyomán lehetőséget kaptam egy koreográfia elkészítésére, amit Régen volt, soká lesz címmel mutattak be.
Az 1996-os amerikai turnét követően Tímár Sándor úgy döntött, hogy megválik a társulattól, s Serfőző Sándor igazgató felkért, hogy vállaljam el a megbízott művészeti vezetői posztot. A felkérésre igent mondtam; bizakodó voltam, hiszen némi vezetői gyakorlattal, koreográfusi tapasztalattal rendelkeztem, de a nehézségekkel is számoltam. Az igazgatóval egyetemben egy tapasztalt segítség mellett döntöttünk, így került Sebő Ferenc művészeti vezetőként az Együtteshez, én pedig a karigazgatói posztot tölthettem be. Egy nagyon harmonikus, félévtizedes közös munkának néztünk elébe, így, amikor az az új koncepcióról beszélünk, ez közös eredményt takar. Egy műfaji nyitással határozottan elkülönített műsortípusokat valósítottunk meg, Ferenc szellemi támaszom volt, a gyakorlati megvalósítást pedig én vállaltam. Az akkor lefektetett alapelvek mind a mai napig jellemzik a munkámat: nemcsak az elmúlt másfél évszázad ránk hagyott paraszti kultúráját állítottuk „kisszokásokba” ágyazva a színpadra, hanem történeti szempontból is vizsgáltuk a hagyományos kultúrát. Így született a Táncos magyarok, ami szinte a honfoglalástól – a nagy korszakokon keresztül – mutatja be a tánc fejlődését. Ide számítom, a Verbunkos- Nemzeti Tánc Születése összeállítást, ami egy szűkebb időszakot vesz górcső alá. Az akkori művészeti vezetés támogatta elképzeléseimet, s felhatalmazott arra, hogy ha látok a világban olyan követendőt, ami hasznára válhat a magyar színpadi néptáncművészetnek, akkor azt adaptáljam munkámba. Így a londoni – immár klasszikusnak számító – Riverdance előadásra is odafigyeltem. Ez nem volt azonos azzal az irányzattal, amelynek képviselője, Michael Flatley Magyarországon „végigkopácsolta” a színpadot, a Riverdance magasabb szintet jelentett művészileg, s az én világomhoz is közelebb állt. Ráadásul az ottani grupp zenekarában egy – magyar és bolgár felmenőkkel rendelkező művész – Nikola Parov is játszott. Nála laktam, s meggyőződésem volt, ha az írek ilyet tudnak alkotni, akkor ezt mi is megvalósíthatjuk. Folytatásként, a világzenei ihletésű Naplegenda zenéjét Nikola szerezte.
Külön műfajnak tekintettük a tradíciókat idéző előadásokat, mint például a Kincses Felvidék és Az örök Kalotaszeg. A kortárs zene felé is figyeltünk, így készült a Labirintus, a Liszt-mozaikok és a Tánckánon. Filozófiánk alappillérének tartottuk, hogy kinyissuk a műfaji határokat, másrészt jól elhatárolt, markáns színeket hozzunk létre, így szélesebb műfaji spektrumot is tudtunk kínálni a közönségnek.
A pozícionálás divatos szó, de jómagam is sokat gondolkodom az Együttesnek a magyar kulturális életben elfoglalt helyzetéről. Mindig van bennem egy visszatartó erő, amikor önmagunk művészetét fogalmazom meg, így mások véleményére is odafigyelek. Hiszem, hogy a Magyar Állami Népi Együttes mindig a magyar kulturális élet különleges és igazi minőséget képviselő együttesének számított, voltak korok, mikor a politikai elvàrások manírjai rárakódtak, de akkortájt a művészet más ágai sem lehettek függetlenek. Hullámvölgyek kísérik minden művészeti együttes és művész életét, de két évtizedes vezetői munkám alatt csak kevés krízist éltünk át. Annak ellenére, hogy mindig újabb és újabb utakra lépek, mindig tudjuk tartani a magas színvonalat, napjainkban is kitüntetett figyelem övezi munkánkat.
Büszke vagyok arra, hogy már legalább háromszor el akart vinni képletesen a „folklór rendőrség”: a szakma konzervatív részénél – bizonyos, már említett előadásaink – megütközést váltottak ki, pedig az új utakra való lépések sohasem voltak öncélúak. Évezredes hagyományainkban – elképesztő csoda folytán – százezrek tehetsége és hozzáadott szellemi java csodálatos egységgé állt össze. Az örökérvényű művészi momentumok jelen világunkban is hatásosak és követendők. Feladatunk, hogy megtaláljuk az újabb és újabb formákat, hogy önmagam szűrőjén keresztül a nagyközönség is részese és továbbvivője lehessen ennek az ezeréves csodának.
Csermák Zoltán
