Az álom szimbolikus jelentése a történelem hajnala óta ismert. A természeti népek archaikus mítoszaiban az álom maga a valóság, sokszor magasabb rendű az ébrenlétnél. Az Álomidő álmainak „rejtett kis ajtói” azonban nem erre a „kozmikus őséjszakára” (Jung) nyílnak. Az Álomidő „álomistene” nem a görög mitológia Hüpnosza, az előadás nem freudi lélekelemzés…
Az Álomidő a táncoló ember dicsérete. Alkotóinak álmai – vagy annak vélt emlékei – elevenednek meg egy általuk megélt, vagy megéltnek hitt világról, demonstrálva viszonyukat a tradícióhoz, a múlt titkaihoz, a jelen sokszínűségéhez.
Az álomban minden megtörténhet. Az álom varázslat. Átjárót nyit az élet és a halál, a valóság és a fikció között. Az álom elfojtott vágyaink tükre. Az álom: utazás.
Az előadáshoz Nikola Parov komponált új művet, inspirációt merítve a magyar, tágabb értelemben a Kárpát-medencei, valamint a balkáni népzenéből, kitüntető hangsúlyokat téve keleti rokon népeink zenekultúrájára is. Az Álomidő zenéje szándékosan eklektikus: a tradíció mellett magába építi többek között napjaink világzenéjének posztmodernségét is.
A Mihályi Gábor vezette koreográfusok jelenetei, a korszerű néptáncfeldolgozások legjobb példáit követve, nagy hangulatváltásokkal sorjáznak elénk. A táncjelenetek matériája döntő módon a Kárpát-medence folklórjából merítkezik, melyből az alkotók a színpad könyörtelen szabályai szerint válogatnak, sűrítenek, stilizálnak. Az egyes táncokhoz gondolati-érzelmi többlettartalmakat, egyéni asszociációkat rendelnek, hogy ezáltal azok a modern ember érzelmeinek, gondolatainak, egyéni vagy közösségi identitásának kifejezőeszközévé válhassanak.
Az előadás a Hagyományok Háza és a Művészetek Palotája közös produkciója.
Bemutató: 2010. október 6., Művészetek Palotája Fesztivál Színház
