A beszélgetés elhangzott 2019. július 19-én, Kapolcson. | Olvasási Idő: 25 perc
A Hagyományok Háza a Művészetek Völgyében megrendezett szabadegyetemén a fenntarthatóság témáját járta körül. A népzene és a világzene kapcsolatáról kérdezte vendégét Rosonczy-Kovács Mihály népzenész 2019 júliusában Kapolcson.
Rosonczy-Kovács Mihály (R-K M.): Kérem, hogy köszöntsétek velem együtt Weyer Balázst. Gondolom, a jelenlévők közül sokaknak nem kell bemutatni a magyar világzenei és népzenei élet egyik legfontosabb kultúraszervezőjét. Élete azoknak is példát adhat, akik lelkesen olvassák a Forbes cikkeit, miszerint 35-40 éves korban még nem késő váltani, hogy az ember más irányba terelje az élete folyását. Balázs nagyon sokáig az Origo főszerkesztője volt abban az időben, amikor két sikertörténet futott párhuzamosan, az Indexé és az Origóé. Vagyis bizonyított egy területen, utána váltott, és az ő zenei érzékenységét is kamatoztatva a Hangvető mára piacvezetője a magyar világzene nemzetközi képviseletének.
Weyer Balázs (W. B.): Szerintem ezen a piacon fölösleges piacvezetésről beszélni, a mi területünk azért is jobb, mint bármelyik másik piac, mert sokkal kooperatívabbak a szereplők, a versengés és az együttműködés keveréke barátságosabb, mint egy cápább piacon. Sok olyan terület van, ahol közösek az érdekeink meg az értékeink. A Fonó és a Hangvető rengeteg dolgot csinált együtt, és nem egymás ellen. Egymás ellen még soha.
R-K. M.: Így van, mi konkurensek vagyunk a szó klasszikus értelmében: concorrere azt jelenti, együtt futni valamiért. Bejárta a sajtót a sikeretekről szóló hír, hogy megnyertetek egy Kreatív Európa pályázatot, ráadásul nem is résztvevőként, hanem a projekt vezetőjeként. Mi is ez a program, és mi a jelentősége?
W. B.: A programot MOST névre kereszteltük. Olyan nevet választottunk, amely a program által érintett szláv nyelveken, illetve magyarul és angolul is jelent valamit, ha nem is hasonlót, de minden nyelven valami pozitívat vagy aktívat. A program lényege pedig a Balkán világzenei piacának a fejlesztéséről szól. Ez akár furcsán is hangozhat, ha azt vesszük, hány sikeres balkáni művész van a világzenei piacon, mert tényleg van jó néhány elég sikeres. De ha jobban belegondolunk, az a jó néhány inkább csak egy maroknyi. Sokkal kevesebb, mint ahány jó.
R-K. M.: Az újak talán kevésbé ismertek és sikeresek?
W. B.: Kevésbé. Boban, Bregovic és még páran jó régen híresek, és nem érdemtelenül. A fő probléma a sikeres balkáni művészekkel elsősorban az, hogy majdnem mindnyájan nyugati menedzserirodákkal lettek sikeresek, ami azt is jelenti, hogy a siker üzleti haszna nem forog vissza a hazai piacukra, ezért nem képes fejleszteni azt. Az ő sikerük nyomán ezért nem tudnak többen elindulni, mert kialakulatlan az üzleti infrastruktúra, az értékláncban nagyon sok szem hiányzik: menedzserirodák, ügynökségek, lemezkiadók stb. Ezért aki ott potens művész, tehát nyugati karrierre is, világkarrierre is potens művész, az nem nagyon tud kitörni, mert egyszerűen nem jut el odáig, hogy szintet tudjon lépni, már az első lépcsőfokhoz sem jut el. A MOST program részben ezen akar változtatni, tehát hogy legyen megfelelő mennyiségű játszóhely, fesztivál, menedzser, ügynök, lemezkiadó, rádió.
R-K. M.: Mekkora a program pénzügyi kerete?
W. B.: Az egész program négymillió euró, amelynek az 50%-át adja a Kreatív Európa Program, a maradékot pedig egyéb forrásokból kell biztosítani, illetve a partnereknek kell összeadni. Ez egy jó nagy konzorcium, nagyon sok cég szerepel benne, nem reménytelen összeszedni. De rengeteg partner nagyon sok országra szétdarabolt tevékenységét kell összehangolni, ezért nagyon bonyolult menedzsment járul hozzá. A partnerek között szerepelnek a régióból jövők és nyugatiak, valamint számos olyan platform, amelyeken keresztül a balkáni művészek aztán el tudnak jutni a globális közönséghez. A konzorciumban szerepel a WOMEX, a Songlines magazin, a BOZAR, amely gyakorlatilag a brüsszeli MŰPA. Még ha intézményesen nincs is közük az EU-hoz, ténylegesen mégis nagyon sok mindenhez ők az ugródeszka. Benne van a konzorciumban az European Music Council, az Európai Zenei Tanács, amely a nemzeti zenei tanácsok ernyőszervezete. A célországok területéről is van néhány nagyon fontos partner, mint például az Újvidéki és a Temesvári Európa Kulturális Fővárosa projekt, amelyek 2021-ben, tehát pontosan a program idején közösen lesznek Európa kulturális fővárosai.
R-K. M.: Meddig tart a program?
W. B.: 2023-ig.
R-K. M.: Veszprémet még érinti?
W. B.: Igen, a záró rendezvény Veszprémben lesz. A kulturális fővárosok mellett szerepel még a konzorciumban egy albán és egy bolgár fesztivál is, és nem konzorciumi partnerként, hanem úgynevezett associate partnerként minden további országból vannak helyi partnerek, tehát egy mostari művelődési központ, a szkopjei OFF fesztivál, a pristinai dzsesszfesztivál. Bulgáriából a Zenith fesztivál, Albániából pedig a Fustanella fesztivál a partner. Montenegrót azért nem említettem külön, mert az újvidéki Exit fesztivál Montenegróban is jelen vannak, ők fogják az ottani tennivalókat ellátni.
R-K. M.: Maradjunk még a Kreatív Európánál annyiban, hogy mondj valamit azokról a trendekről, amelyek most európai uniós szinten meghatározzák az európai kultúra alakítását.
W. B.: Ezeket a trendeket én nem tudom felvillantani, merthogy nehezen rajzolhatók ki ilyen trendek. Az EU rengeteg szempontból borzasztóan decentralizált, tehát ha az Európai Bizottság vagy az EU valamelyik intézménye el is dönt valamit, a pályáztatás során független, anonim zsűrizés van, a zsűritagok egymást sem ismerik. Mi sem tudjuk, hogy kik zsűrizték a Kreatív Európa programot, tehát elég nehéz hatást gyakorolni rájuk, akár még az Európai Bizottságon keresztül is, vagy európai bizottsági referenciák által is. Ettől függetlenül vannak olyan dolgok, amelyek láthatóan változnak. Ezek közül az egyik legfontosabb az az, hogy a következő költségvetési szakasztól, tehát 2021-től a Kreatív Európán belül egy külön fejezet lesz a zenére, a Music Moves Europe. Ennek már el is indult a bevezető fázisa, viszonylag kis összegekből próbaprojekteket támogatnak. Ebben is van egy nyertes pályázatunk egyébként. Az első körben négy területen hirdettek pályázatokat. Az egyik a képzés, ebben nyertünk mi, a másik az európai zene exportja, a harmadik egy európai zenei obszervatórium létrehozása, a negyedik pedig a zene és az új technológiák kutatása. Azt fontos tudni, hogy se a Kreatív Európa, se a Music Moves Europe programban semmilyen módon nincs a világzene vagy a népzene kiemelve. Ezek a programok általában a zenéről szólnak. Az a mi dilink, hogy általában ilyen dolgokra pályázunk.
R-K. M.: De ezek szerint nem hiába.
W. B.: A zenét nem annyira iparágként közelítik meg ezekben az újabb uniós definíciókban, mint inkább társadalmi ügyként, amin azt is értem, hogy a zenét a társadalmi fejlődés egyik eszközének tekintik. A zene átfogja az egyéni életet és a társadalmi életet is: a gyerekkori zenetanulás fejleszti a tanulási készségeket, az időskori zenetanulás jó ellenszere a demenciának vagy az Alzheimernek, a zene a közösségépítés eszköze is, a zene a közösségi emlékezet fenntartásának az eszköze is, és a zene generációk közös élményanyaga. Ilyen módon közelítjük meg a zenét, ami egy kicsit érezhető elmozdulás afelől, hogy a zene egy iparág.
R-K. M.: Vagyis kevésbé kell törekedni a minél profitorientáltabb programokat létrehozására?
W. B.: Általában az szokott feltétel lenni ezekben a kiírásokban, hogy legyen a projekt fenntartható. Egész pontosan ne a projekt legyen fenntartható, hanem az eredményei legyenek fenntarthatóak. A pályázatunkban is fontos szempont volt, hogy négy év alatt ki lehet nevelni annyi menedzsert, el tud indulni annyi fesztivál stb., hogy utána már a rendszer önműködően képes a saját maga folyamatos megújítására. És ebben valóban hiszünk is, és elég jól ki is tudjuk mutatni. Ilyen szempontból a projekt értelme, hogy gyakorlatilag bekapcsolja a Balkánt abba a körforgásba, amelybe Magyarország már elég jól bekapcsolódott, és amit mi a korábbi években kisebb segítséggel meg hátszéllel a visegrádi országok közötti együttműködésben elkezdtünk. Annak az együttműködésnek is látható eredményei voltak. Kimondottan élénk csere indult meg a visegrádiak között, ami nagyon jó hatással volt arra is, hogy ezekből az országokból zenekarok a világpiacra is kijussanak. Indultak fesztiválok Szlovákiában is, Lengyelországban is, egyre több magyar jár ezekre, és egyre több zenekar jön onnan ide. De amikor elkezdtük, azt hiszem, 2004-ben, úgy hívtuk össze az első találkozót, hogy meghívtuk azokat, akikkel már találkoztunk életünkben, és együttműködő alkatnak tűntek. Meghívtuk azokat, akiknek volt egy jó fesztiválja ezekben az országokban, és közülük is a legtöbben ekkor találkoztak először egymással. Tehát még a lengyelek is a lengyelekkel, meg a csehek a csehekkel. Addig nem volt ilyenfajta együttműködés, most pedig folyamatos bi- és multilaterális együttműködés zajlik ezek között az országok között.
R-K. M.: Lehet hozadéka a magyar művészek számára a MOST programnak?
W. B.: Mindenképpen, mint ahogy a visegrádinak is van. Hivatalosan Magyarország nem célországa ennek a programnak, de van a programnak nagyon sok olyan része, amely arra vonatkozik, hogy a balkáni térség országai erősítsék kapcsolataikat a saját szomszédjaikkal. Tehát hogy legyenek kulturális csereprogramok, magyar zenekarok innen oda menjenek, és cserébe onnan ide jöjjenek, lesznek vendégkurátor-programok, tehát hogy mondjuk egy magyar fesztivál szervezője vendégkurátor legyen egy balkáni fesztiválon, és viszont. Ez részben már a visegrádi együttműködésnél is így volt. Arra a kérdésre, hogy miért vezetünk mi egy balkáni projektet, az a legjobb érvünk, hogy Magyarország a legalkalmasabb a híd szerepére. Egyrészt kulturálisan is, mivel megvannak a finom hagyománybeli átmenetek a határ menti területeken, másrészt akár közlekedésileg is, merthogy a Balkánról legtöbben Budapesten keresztül repülnek valahova. Budapestre sokkal egyszerűbb eljönni a világból a különböző menedzsereknek, minthogy elrepüljenek Irokaszterbe. Én egyszer voltam abban a gyönyörű albán városban, akkor elrepültem Korfura, onnan komppal átmentem Szarandába, és Szarandából stoppal mentem Irokaszterbe. Ezt viszonylag kevés fesztiválszervező szokta vállalni.
R-K. M.: Nagyon jó volt követni a Facebookon az utadat. Kívülről legalábbis izgalmasnak tűnt.
W. B.: Igen, de egy showcase rendezésénél hátrány, ha csak így lehet eljutni a helyszínre. Egyszerűbb, ha ők jönnek ide. Egyébként az egész ötlet onnan jött, hogy 2015-ben a budapesti WOMEX-en hússzor annyi balkáni partner és szereplő jelent meg, mint bármelyik korábbin. Egyszerűen azért, mert ők sokkal árérzékenyebbek, például a tamperei WOMEX-re kevesen mennek. Ide meg elég volt beülni az autóba, és vezetni pár száz kilométert. Sose volt még hozzájuk ilyen közel a WOMEX, és igaziból ekkor jöttünk rá, hogy mennyire fontos a térségnek Budapest közelsége.
R-K. M.: Ezzel akár példát tudtok mutatni még a gazdaságnak is. Magyarország kedvező geopolitikai helyzetéről bizonyságot lehet adni kevés pénzből is, hiszen az a négymillió euró aprópénz az eredményekhez képest.
W. B.: A visegrádi országokban ennél sokkal kevesebből komoly eredményeket tudtunk elérni. Az is igaz, hogy a visegrádiak magasabbról indultak, nem annyira voltak fundamentálisak a problémák, mint a Balkánon. Meg kevesebb országot is érint. Akkor ez az együttműködés összerántotta a térséget, és persze kezünkre játszott a 2015-ös WOMEX, ahol az egyik színpadot teljesen a visegrádi országoknak szenteltük, ezért nagyon sok zenekar tudott a térségből megjelenni. A másik három visegrádi országban nagyra értékelték azt a gesztust, hogy nem tartottuk meg a színpadot egyszerűen csak egy hazai színpadnak. Sok helyen megteszik, hogy egy színpadot csak a rendező ország fellépőinek szánnak. A gesztus olyan lökést adott a visegrádi együttműködésnek, hogy azóta is kitart a lendülete, és már magától működik, tehát már nem kell több pénzt beletenni.
R-K. M.: A kultúrdiplomácia nemcsak arról szól, hogy a kultúrának vagyunk diplomatái, hanem a formális diplomáciát is segítjük a kultúra eszközeivel. Terveztek-e valamilyen programot az EU balkáni bővítésével kapcsolatban, vagy inkább politikamentes a program?
W. B.: Erre egyszerű a válasz: van egy elég szigorúan megszabott költségvetés, amelyben ilyen dolgokra nincsenek források. De óhatatlanul benne van minden ilyen dologban, hogy mellesleg politikailag is közelebb hozhatja a feleket. A pingpongdiplomácia kifejezés is abból indult ki, hogy általában sporttal és zenével szokás megtenni az első lépéseket a politikai közeledés felé. Ezek az országok eleve azért tudnak a Kreatív Európa Programból részesülni, mert ők már tagjelölt országok, ezért tud Újvidék európai kulturális főváros lenni 2021-ben, jóllehet Szerbia nem EU tag. Biztosan lesz elég sok rendezvény, ahol ezek a dolgok szóba fognak kerülni. Van a programnak egy olyan lába, amelyik nem politikai a szónak a magyar értelmében, viszont az angol policy kifejezés illik rá, ami elsősorban a városok szintjén tud működni. Különböző nemzeti kultúratámogatási politikákkal találkozunk, másmilyenek az egyes országokban a zenészek számára elérhető források, mások a kultúratámogatási rendszerek. Másképpen viszonyulnak az egyes városok a helyi kultúrafejlesztéshez, másmilyenek a helyi zajszabályozások, különböző időpontokig lehet élőzenélni, másmilyen a zeneoktatás a helyi zeneiskolában. Tehát van a programnak egy része, amit legalábbis polgármesterek és kulturális minisztériumok szintjén kell majd megtárgyalnunk.
R-K. M.: Ha két világzenével foglalkozó ember találkozik, nem tudja megkerülni, hogy meghatározzák, mi a világzene. Vagyis mi a világzene?
W. B.: Én szeretek ennek a definíciójáról lamentálni, és néha bosszankodom, néha kuncogok magamban, hogy nincs még egy ilyen hülye szakma a világon, amelyik állandóan a saját maga megkérdőjelezésével van elfoglalva. De én elég jól körülírhatónak tartom a világzenét, de jobb megoldás híján mindig lehet rá alkalmazni az amerikai legfelsőbb bíróság híres definícióját a pornográfiáról, amikor egy szólásszabadsági ügyben a pornográfiára végül is az egyik legfelsőbb bíró azt mondta, hogy nem tudom definiálni, de ha látom, akkor felismerem. És ez szerintem a világzenére igaz. Ha az ember látja, hallja, akkor felismeri. Viszont ha felismerjük, akkor szükségszerűen vannak olyan különös ismertetőjegyek, amelyek összekötik az ide sorolt zenéket. Az én értelmezésemben a világzene tágabb fogalom, mint a népzene, tehát a népzenét is belesorolom. Az egyik különös ismertetőjegyének azt tartom, hogy világzene csak olyasmi lehet, ami valamilyen módon a népzenéből inspirálódik. Az inspiráció lehet viszonylag távoli, de felismerhetőnek kell lennie. Ha nem az, akkor esetleg egzotikus stílusjegyekkel színesített popzene, de nem világzene.
R-K. M.: Fontos, amit mondtál. Ezzel a megfogalmazással sikerült kivenni azokat a popzenei alkotásokat, amelyekben halljuk, hogy a hegedű most népieskedik, de nem ismerjük fel az eredetét, hogy az most ír, walesi vagy erdélyi.
W. B.: Ilyesmi a dzsesszben is létezik. És ettől ezek a megoldások nem rosszak, és abszolút legitimek. Ezek a műfaji vagy kategóriahatárok nem merevek. Tehát senkinek nem múlik az élete azon, hogy valamit ide sorolunk vagy oda. Igaziból nagy tétje ennek nincs.
R-K. M.: Szerintem azért van, de haladjunk.
W. B.: Szerintem nagyon sokféleképpen körül lehet írni a népzenét is, azon kívül is, ami a klasszikus muzikológiai megközelítés, hogy ami szájhagyomány útján… stb. Ráadásul mindig hajlamosak vagyunk magunkból kiindulni, hogy mi népzeneként tartunk számon rengeteg olyan zenét is, ami nem népzene. A legjobb példa erre talán a hindusztáni klasszikus zene, a rága, amely klasszikus zene, minden jegye szerint a klasszikus zenének felel meg. A legfontosabb különbség a nagyon nagy múltra visszatekintő klasszikus zenék és a népzene között, hogy a népzene alapvetően részvételalapú dolog, ami azt is jelenti, hogy jól megközelíthető és viszonylag könnyen megtanulható addig a szintig, hogy valaki be tudjon kapcsolódni. Nem szükséges hozzá, hogy tizenöt évig tanulj valamilyen elit intézményben vagy a történelem régebbi korszakaiban valamelyik híres mestertől, hogy aztán te csinálhass valamit, amit majd mások – akik megközelítőleg se tudják azt megcsinálni, amit te – passzívan nézhetnek. A népzenében pont az a cél, hogy minél könnyebben be tudjon valaki kapcsolódni. Hány olyan népzene van, amelybe ha mással nem, akkor tapssal, tánccal bekapcsolódnak. A népzenében a felelgetős énekek is sokszor ezért vannak, vagy amikor elénekel két sort az énekes, amit aztán megismétel közösen a közösséggel.
R-K. M.: Vagy táncolunk a zenére.
W. B.: Igen, de még az is hozzátartozik, hogy ne kelljen mindenkinek tudni a szöveget, előéneklik, megismétlik. Könnyű bekapcsolódni. Tehát a megközelíthetőség az nagyon fontos különbség a kettő között. Szerintem ez az egyik legfontosabb ismertetőjegye a népzenének. És azért mondom ezt, mert a világzenében is meg kell maradnia valamilyen módon ennek a jellegzetességnek, hogy könnyű legyen becsatlakozni.
R-K. M.: De ha elmegyek a Ritmóra, a ti kiváló fesztiválotokra, ott azért a 23 koncertből 21 végül is abból áll, hogy én nézem nézőként.
W. B.: Szerintem ez más. Ez nem a zenéről szó, hanem ez a tálalásról. Egyszerűen vannak különböző formátumok. Én egyébként vendégként sokkal jobban szeretem az olyan típusú fesztiválokat, ahol nincs szintkülönbség vagy csak nagyon kicsi a zenekar és a közönség között, mert ez is a bekapcsolódást segíti elő. Szerintem a fizikai távolság is nagyon fontos dolog, vagyis hogy mennyire magasan játszik a zenekar.
R-K. M.: Folytassuk még a definiálást. A népzene ugye szájhagyomány útján terjed, egy viszonylag körülhatárolható közösség megszűrte a saját identitásán… Mi lényeges még?
W. B.: Fontos, hogy csak a jók maradnak fönt, az emlékezet folyamatosan a legjobbakat tartja meg, és a gyengébbek felejtődnek el. De részben az urbanizáció, részben a technológia elsöpörte ezeket az ismérveket. Tehát megkülönböztethetünk népzenét a hangrögzítés feltalálása előtti korból, és ez szerintem nem azt jelenti, hogy utána már nincs népzene, csak másképpen működik. Például még ma is léteznek a világot átszövő láthatatlan repertoárnak a dalai, amelyek mégis bekerülnek az örökkévalóságba. Ilyen a tábortűzi repertoár, az esküvői szintetizátorosok repertoárja, illetve a rezesbandák repertoárja. Ezek körülbelül egy körben vannak. És ezekben megvan az a rugalmasság, amely egyébként régen a népzenészekben is megvolt. Például mikor két évvel ezelőtt a Despacito volt a világsláger, akkor három héttel később a gučai trombitásfesztiválon már volt zenekar, amely a Despacitót játszotta. Ami nem azt jelenti, hogy a Despacito népzene, csak azt, hogy a népzenének ezek a fajta működési mechanizmusai fennmaradtak.
R-K. M.: Végül is a műfaj a népzenéből virágzott ki.
W. B.: Igen, és ezek a mechanizmusok működnek. Régen is így kerültek be a népzenei repertoárokba dalok máshonnan, csak aztán a felismerhetetlenségig folklorizálódtak. Az akkori udvari zene hatott a népzenére. Akár nálunk is hatott mondjuk az erdélyi vonós népzenére, de a bizánci udvari zene is hatott a török népzenére. És ez szinte mindenhol így volt.
R-K. M.: A nemzetközi világzenei szcénában európai szinten az angolok a hangadóak, akik alapvetően frontális produkciókat kínálnak a közönségüknek. Vagyis a színpadon valaki zenél, a többiek meg passzívan hallgatják, mint a komolyzenét, vagy jó esetben ugrálnak rá. A magyar helyzet viszont más, másképpen alakult a táncházmozgalom miatt. Mi a népzenét máshogyan kezdtük el használni, pontosan a részvétel, a bekapcsolódás miatt.
W. B.: Ez fontos, bár ez nemcsak ránk igaz a világban, de ránk kiemelkedően igaz. A világzene mint kifejezés meg az iránta való társadalmi érdeklődés Nyugat-Európából érkezett, és azon belül is elsősorban a volt gyarmatbirodalmi országokból. Tehát Nagy-Britanniából, Franciaországból, Hollandiából, illetve még Németországból, amely ugyan nem volt gyarmatbirodalom, de ott volt a világzene első vonalában. És itt van egy nagyon komoly határvonal Nyugat-Európa és gyakorlatilag a világ összes többi része között. Amikor eljött a folk revival korszaka a hatvanas években, Nyugat-Európában már lezajlott a modernizáció, urbanizáció annyira, hogy gyakorlatilag eltörölte a néphagyományt, nem maradt falusi kultúra, a világ többi országában meg azért még igen. Nálunk az volt az egyik szerencse, hogy még pont volt annyi belőle, hogy ki lehetett építeni a folytonosság fogaskerekeit. Erre van még példa a világ más országaiban is, csak talán sehol sem ennyire sikeresen, meg sehol sem ennyire tudatosan.
R-K. M.: És már megvoltak a technikai eszközök, és megvolt a tudás a rögzítéshez is.
W. B.: Rengeteg olyan hely van, ahol még most se zajlott le az urbanizáció olyan mértékben, hogy ne lenne meg a népi kultúra, de ott meg éppen nem azzal foglalkoznak, hogy a falusi kultúra korából ebbe a poszttechnó korba átmentsék ezt a kultúrát. Nyilván rengeteg dolgon múlik az ilyesmi, az adott történelmi helyzettől is, meg az egyénektől is, akik csinálták. Sokan kellettek hozzá, Bartók, Kodály, Lajta, Martin György, Novák tata, és még sokan mások. Mázli, hogy pont itt az összes csillag együtt állt ehhez. Az is szerencse, hogy itt nem Todor Zsivkov volt a pártfőtitkár, aki egyébként népzenerajongó volt, éppen ezért azt gondolta, azt is meg tudja mondani, milyen legyen ezután a népzene.
R-K. M.: A definíciód nagyon egyszerű és kompakt: a világzene olyan zene, amely legalább nyomokban felismerhetően népzenét tartalmaz. Van nekem egy továbbfejlesztett definícióm: minden olyan nem népzene, amely nyomokban népzenét tartalmaz.
W. B.: Tehát te a népzenét kiveszed a világzene alól.
R-K. M.: Ez ugyan játék a szavakkal, de igen. Pont az olyan jelenségek miatt, mint mondjuk a Fonogram-díjak. Ott ezek a kategóriák vannak, hogy legjobb könnyűzene, legjobb klasszikus zene, legjobb világ- és népzene. Ez az összemosás lehetetlen versenyhelyzetbe hozza a revival zenészeket meg a revival értékek képviselőit, ugyanis egy modern környezetben eleve vereségre vannak ítélve. Egy véletlenszerűen összeállított zsűrinek az almát a körtével kell összehasonlítania.
W. B.: De ez nem definíciós probléma, hanem annak a problémája, hogy harminc zsűritagból jó, ha ketten gondolnak valamit a népzenéről, és van huszonnyolc másik ember, aki pedig nem.
R-K. M.: A népzene ünnepe címén évről-évre rendeznek magyar adófizetői hozzájárulással egy világzenei seregszemlét, ahol olyan pitykegomb szinten ott vannak a népzenészek, vagyis kártékony összemosás zajlik.
W. B.: Abszolút átérzem a népzenész fájdalmát, de én ezt olyan óriási problémának nem tartom. Egyrészt mert megvannak azok az események meg azok a fórumok, ahol össze lehet gyűlni, és a népzenei kistájak finomságaira is odafigyelni. Ez inkább elnevezésbeli probléma, azt jogosan lehet kifogásolni, hogy ne nevezzenek valamit a népzene ünnepének, amin nem csak népzene van. Nekem ezzel a szétválasztással, tehát azzal, hogy ne soroljuk bele a népzenét a világzenébe, az a problémám, hogy ez a legjobb útja annak, hogy a népzenéből múzeumi tárgyat csináljunk. Ami akármennyire is szép meg érdekes, de azért mégis csak egy múzeumi tárgy.
R-K. M.: A táncház kevésbé múzeum, mint az, ha megnézek valamit.
W. B.: Igen, mint ahogy vannak ma is, akik hobbiból kerámiaszakkörbe járnak, de mégsem nevezném a keramikusságot egy különösebben virágzó iparágnak. Én jobban szeretném, ha a népzene élő része maradnak a kultúrának, és nem egy lezárt történet.
R-K. M.: De a folkkocsmák virágoznak, most már vidéken is vannak táncházak. Nem tűnik úgy, mintha meghalna a népzene. Én azért is tartanám egyébként egészségesnek a szétválasztást, mert van egyfajta hit, hogy majd a világzenével többen jutnak el a népzenéhez. A világzenészek felé is van egy ilyen kimondatlan evangelizálási igény.
W. B.: Hogy a világzene legyen a kapudrogja a népzenének?
R-K. M.: Igen, ami szintén fölösleges. Nagyon sok interjúban hallom ezt a magyarázkodást világzenész kollégáktól, hogy igen, akkor így közelebb visszük a népzenét. Én azt mondom, hogy a világzene az legyen jó világzene.
W. B.: Én úgy érzem, hogy ez az állandó határszabási kényszer bénítólag hat zenészekre, sokszor még a közönségre is.
R-K. M.: Igen, én ugyanezt érzem.
W. B.: Hogy nem elég, ha jól tudsz zenélni, és nem arról szól a zenélés, hogy csináljunk valami jó számot, hanem hogy az egyik oldalról mit fog ehhez szólni a folkrendőrség, a másik oldalról meg, hogy most elég nagy tisztelettel nyúltunk-e ehhez a szép visai motívumhoz. Fölösleges ilyen nyomás alá helyezni a zenészeket.
R-K. M.: Szerintem ez a nyomás a kettő összemosásából ered.
W. B.: Például. Meg a szétválasztási kényszerből ered. Az állandó öndefiníciós kényszerből, hogy akkor mindenkinek tudnia kell, népzenész-e most vagy világzenész, ahelyett, hogy csak zenész lenne.
R-K. M.: Saját tapasztalat?
W. B.: Itt játszott előttünk a Dresch Misi meg a Sündi, és nem hiszem, hogy lelkiismereti problémáik lennének abból, hogy akkor ők most mit is játszanak, hogy az dzsessz vagy népzene, vagy világzene, vagy mindegyik is, meg egyik se. Misi azt játssza, ami jön belőle. És ebben van nagyon sok népzenei elem is. Vele kapcsolatban nem is merül föl senkiben, hogy ezt definíciós kérdéssé tegye, mivel ő annyira birtokolja az anyagot, hogy azt csinál vele, amit akar.
R-K. M.: Bennem föl szokott merülni, és pont őt szoktam hozni példaként, hogy na, hát ez a jó világzene szerintem.
W. B.: Bennem meg az szokott fölmerülni, hogy de jó zene. Nem gondolkodom azon, hogy világzene-e vagy népzene, amikor hallgatom.
R-K. M.: Igen, tényleg jó lenne ezt ennyivel elintézni. De azért ezek a műfajok, ezek a művészek, ezek a kezdeményezések rá vannak utalva a döntéshozói forrásokra, adófizetői támogatásokra, hiszen a piac nem fogja őket fönntartani. Itt, a Hagyományok Háza Folkudvarában a magyar adófizetők különböző csatornákon hozzátették a részüket ahhoz, hogy Dresch Misit vagy minket meghallgassanak. Márpedig a döntéshozók címkék alapján, programok, kiírások alapján döntenek. Azokon belül szempontokat kapnak, és egy még oly tájékozott helyettes államtitkártól is nehéz azt elvárni, hogy ismerje az összes szereplő tevékenységét. Remélhetőleg kiépít egy hozzáértő stábot magának. Tehát szerintem a népzene meg a revival meg a táncházmozgalom számára kellemesebb lehetne a műfaji szétválasztás. Mert a világzene mégis egy frontális színpadi produkció, ráadásul nagyon hajaz azokra a könnyűzenei beidegződésekre, amelyeket egy átlagos zenefogyasztó Magyarországon megszokott.
W. B.: Más műfajoknál mikor szokott tétje lenni annak, hogy valami dzsessz, de inkább már pop, vagy dzsessz, de már népzene, vagy dzsessz, de már klasszikus? Igaziból ezeknek nincs jelentősége, nem mondhatjuk meg zenészeknek, hogy te dzsesszzenész vagy, ezért te ezt még csinálhatod, de azt már nem.
R-K. M.: De azt mondhatnám, hogy ezt még támogatom, azt már nem!
W. B.: De nem azon az alapon, hogy milyen stílusjegyeket alkalmaz egy zenész. Lehet azon az alapon támogatni, hogy milyen egyéb társadalmi hozadéka van, vagy azon, hogy mennyire minőségi az a zene. De hogyan lehet kvázi bürokratikus alapon eldönteni, hogy ki milyen minőséget képvisel? Mindig kifogásolható valamilyen szempontból a zene meg általában a kultúra támogatása, illetve minden objektíven nehezen mérhető dolog támogatása. De ez a probléma nem a műfaji határokból fakad. Ezt a műfaji határt rengetegszer szoktuk kerülgetni, bármilyen más műfaji határt meg nem, pedig ezek a problémák ugyanúgy fölmerülnek másutt is. Sokkal érdekesebb abba belegondolni, hogy a 20. században mikor milyen zene volt új és divatos meg éppen előremutató a maga idejében. Nagyjából meg tudjuk mondani, hogy a század elején a ‘30-’40-es évekig a dzsessz, szving, dixieland, az ‘50-es évektől a rock and roll, a ‘70-es évektől a punk, és a ‘90-es évektől pedig a világzene, illetve az elektronikus zene. A maguk korában körülbelül húszéves periodicitással ezek a műfajok jellemezték a szabadságot a zenében. A világzene korai megmondóemberei meg zenészei közül rengetegen jöttek a punkból. Egyszerűen azért, mert a világzene indulása társadalmi reakció volt arra, hogy úgy érezték, kiüresedtek az addigi populáris műfajok.
R-K. M.: Lelkiismeret-furdalás nem volt benne?
W. B.: Az egy másik dolog.
R-K. M.: De végül is a ‘68-as generációhoz köthető.
W. B.: Igen, hiszen a világzene a volt gyarmati birodalmi központokból indult, mert az akkor felnőtt korba jutott generációnak ez volt a kritikája az akkor reprezentálni vélt gyarmati múltra. Arról szólt, hogy mi ezeket az országokat kifosztottuk, elraboltuk az ásványkincseiket, rájuk tukmáltuk a nyelvünket, rájuk tukmáltuk a kultúránkat, az oktatási rendszerünket, és közben belőlük nem maradt semmi, tehát gyakorlatilag elvettük, ami az övék, és a helyébe tettük a magunkét, ami meg ott volt, azt meg elhoztuk magunknak. Ezért nekünk kötelességünk, hogy megismerjük a kultúrájukat, és segítsünk azt ugyanarra a presztízsszintre emelni, mint ahol a sajátunk van. Amikor ez történt, éppen lezajlott a volt gyarmatok függetlenedésének a nagy hulláma. Ekkor nézett szembe a következő, már nem gyarmattartóként született generáció azzal, hogy évszázadokon át ezeket az országokat kifosztották, ezért gesztusszinten valamit vissza akartak adni, meg nyilván a szüleik generációjának az orra alá dörgölni, hogy tessék, ezt csináltátok, nézzétek meg. De a ‘80-as éveket közmondásosan a könnyűzene mélypontjának tartják mindenhol: már az egyre gagyibb diszkónak is csak az árnyéka maradt, és akkor hirtelen ezek a kívülről jövő fura zenék jelentették az inspirációt.
R-K. M.: Bús tekintetű, távoli országokból érkező emberek furcsa hangszerekkel.
W. B.: Zeneileg ebben találták meg a szabadságot. Meg azt az új, forradalmi hangzást, amilyen volt a szving a ‘30-as években és a rock and roll az ‘50-es években, és a punk a ‘70-es években. A világzene ugyanannyira forradalmi és radikális volt a ‘90-es években, mint ezek a maguk idejében.
R-K. M.: És végül be is tört a popkultúrába, például Bregovic, Marković.
W. B.: Igen, de azért a világzene első sztárjai alapvetően népzenét játszottak. Volt pár afrikai előadó, aki szintetizátorokkal próbálta fogyaszthatóvá tenni azt, amiről ő úgy vélte, hogy nyugaton nem fogyasztható az akkor ismert formájában, de ezek nem állták ki az idő próbáját. De például ugyanebben az időben, az első hullámban futott be a Muzsikás együttes a Hannibal Recordsnál kiadott lemezeivel. Az együttes nem alakította a maga zenéjét a nyugati fülhöz, nálunk nem volt ez a zene akkor új, de világzeneként másutt új volt.
R-K. M.: Mitől jó egyáltalán a világzene?
W. B.: Sokszor hallhatjuk, hogy valójában a világzene az, amikor németek játszanak salsát, és bolíviaiak székit, de ez félreértés. Félreértés az is, hogy az lenne a világzene, ha népzenei motívumokat játszunk el szintetizátorokon. Ez se az. Azért még ma is, a világzenei felhozatalnak a nagy része eléggé tradicionális megközelítésű.
R-K. M.: Azért a WOMEX-en vannak olyan helyek, ahol füldugó kell a hangerő miatt, gyakorlatilag popzene szól.
W. B.: A WOMEX egy vásár, ahol úgy állítják össze a programot, hogy lehetőleg a potenciális vásárlók minden fajtája találjon olyat, amit aztán meg tud hívni a saját színházába, fesztiváljára, művelődési házába, ezért nagyon tág világzenei ízlést kell kiszolgálnia. Egy vásáron nem programkoncepció köti össze a fellépőket, nem egy normális fesztiválközönségnek játszanak. De világzenei fesztiválok között is találsz olyat, amelyik tradicionálisabb megközelítésű vagy több benne az akusztikus zenekar, vagy hangzás, meg olyat is, amelyik inkább megy ezekre a poposabb dolgokra. Nem mindig lehet ezeket igazán szétválasztani, meg nem is kell.
R-K. M.: Térjünk vissza oda, hogy mitől jó szerinted egy világzenei produkció. Te melyeket szereted?
W. B.: Az utóbbit hosszú lenne felsorolni, az előbbire meg nem lehet válaszolni. Mert ami jó, az attól jó, amitől bármilyen jó zene jó.
R-K. M.: Itt az is a lényeg, hogyan keletkezik a népiből…
W. B.: A világzene akkor jó, akkor különleges, ha van mögötte valamilyen átélhető történet. El tudjon mondani valami, ahogy a népzene mindig valamilyen kisebb-nagyobb közösség identitásának a fontos része, úgy a világzenében is el tudjon mondani valamit arról az identitásról olyanoknak, akik egyébként a közösségnek nem tagjai. Tehát valamilyen módon vigye magával annak a közösségnek a történetét. Nekem az fontos a világzenében, hogy a történetet megértsem hozzá, ne csak a zene legyen önmagában, hanem érezzem mögötte ezt a történetet. Vagy azért, mert elmondják, vagy azért, mert valamilyen módon a zene maga elmondja. Vagy ha nem, akkor legalább utána tudjak nézni, hiszen ha a zene tetszik, akkor meg is akarom érteni, hogy ez honnan jön, miért ilyen. Ez különbözteti meg minden más zenétől szerintem.
R-K. M.: Még egy témáról kérdeznélek. A ti cégeteknek személyes szerepvállalása is a magyar cigányság fontosságának a bemutatása. Ez neked személyes motiváció vagy nagyon kínálja ezt a magyar valóság?
W. B.: A cigányság egy önálló államiság nélküli nép, csoportjai nagyon sokféle helyen élnek a világban, nagyon sokféle hagyománnyal keveredik a hagyományuk, ezért a zenéjük etnomuzikológiailag borzasztóan érdekes. Hogyan hibridizálódik a lakóhelyük szerinti zenei hagyományokkal a saját zenei hagyományuk? Gyakorlatilag nincs másik nép, amelyiknél ezt tanulmányozni lehetne. Ilyen szempontból a roma teljesen unikális nép.
R-K. M.: A zsidóságban kevésbé keveredett?
W. B.: Az ő identitásukban sokkal kevésbé meghatározó a zene, mint a cigányság identitásában. Azáltal, hogy nagyon sok helyen a cigányok voltak a hivatásos zenészek, a fogadott zenészek, számukra a zenélés sokkal meghatározóbb foglalatossággá vált. És mivel a cigányság önálló államiság nélküli nép, nem tudott végbemenni az a fajta kanonizációs folyamat, ami a nemzetállamok kialakulásával a nemzeti sajátosságú kultúrákat létrehozta. A nemzetállami infrastruktúra, az intézmények, a politika stb. kanonizálta a nemzeti kultúrákat, ami azt is jelenti, hogy le is nyesegetett belőle darabokat, meg ki is emelt belőle olyan darabokat, amelyeket inkább támogatásra méltónak tartott. Viszont a cigányságnál nincs ilyen, ott nem zajlott le egy mesterséges kanonizációs folyamat, ezért megmaradt a fragmentáltsága. Viszont éppen ezért probléma, hogy nincs is olyan ország, amelyik a feladatának tekintené a cigányság kultúrájának az ápolását és támogatását.
R-K. M.: Milyen nemes feladat lenne ez a magyar nemzet számára!
W. B.: Egyes országokban persze vannak támogatások cigány kulturális kezdeményezésekre, de ez nem azt jelenti, hogy a cigányságnak mint egésznek a kultúrájáról valaki gondoskodna, vagy hogy ennek az ápolását a feladatának tartaná, hanem mindenhol csak azt a szeletét, ami az adott ország kultúrájával kapcsolatban van. Szerintem ezt a hiányt valahogy pótolni kell. Tartsa már valaki a dolgának, hogy ezzel foglalkozzon, mert attól függetlenül, hogy nincs saját intézményrendszere, a cigányság mégiscsak egy nagyon fontos európai népcsoport nagyon gazdag kultúrával.
R-K. M.: Mi se beszélgetnénk itt egymással a cigány honfitársaink nélkül.
W. B.: Nagyon-nagyon nagy hátrányból indulnak, de ebből a hátrányból a tradicionális kultúra sokszor előnyt kovácsol: mivel nincs intézményesülés, tovább tudnak megmaradni a kézműves kultúra jegyei. A cigányság problémája olyan probléma, ami szinte más csoportról nem mondható el Európában.
R-K. M.: Sok sikert kívánok a kezdeményezéseitekhez, és köszönöm szépen, hogy itt voltál.
