Itt az al­ko­tók a fő­sze­rep­lők

Beszélgetés Illés Vandával, az Élő népművészet kiállítás projektkoordinátorával, a Hagyományok Háza munkatársával

_{Szilárd Katalin  |  2021. április 29.  |  Olvasási idő: 6 perc  |  Fotó: Dusa Gábor és Szilárd Katalin} 

Illés Vanda Népművészet Ifjú Mestere- és Junior Príma-díjas hímző, a Hagyományok Háza Népi Iparművészeti Osztályának osztályvezetője, az Élő népművészet – XVII. Országos Népművészeti Kiállítás projektkoordinátora. Ő vezet minket a kulisszák mögé, mesél a kiállítás háttérmunkájáról, a kiállításmegnyitóig vezető útról és a tervekről.

Az Élő népművészet kiállítás a Kárpát-medencei hagyományos kézművesség legrangosabb seregszemléje, amire Lendvától Sepsiszentgyörgyig érkeztek alkotások. A pályázati anyagok Budapesten történő átvételétől a kiállítás felépítéséig Te koordináltad a munkát.  Volt-e már hasonló feladatod?

Az országos kézműves pályázatok lebonyolítása a Népi Iparművészeti Osztályhoz tartozik, ezen belül pedig a textilpályázatok – a Hevesi Szőttes- és a Kisjankó Bori pályázat - személy szerint hozzám, így van már tapasztalatom hasonló projektek koordinálásában. A tárgyszámok tekintetében ezek nyilván sokkal kisebb léptékűek, de szervezés szempontjából hasonlóak, hiszen ezeknél is az ország minden részéről, sőt, határon túlról is érkeznek pályázatok, és ezek is a helyi szervezetekkel együttműködve valósulnak meg. Ebben tehát már megvan a rutinom. Az Élő népművészet pályázatnál annak volumene okozott kihívást: a tárgyak mennyisége, az együttműködő partnerek száma, a különböző listák összehangolása. Amíg például az eddigi pályázatoknál én magam készítettem egy tárgylistát, addig most arra kellett alapoznunk, amit a regionális szervezetek összeállítottak. Persze volt egy sablon, amit megkaptak, de ahány ember, annyi értelmezés. Tehát például az adatbázis összefésülése hatalmas munka volt kolléganőm számára.

Pont a kiállítás nagysága miatt hatalmas csapatmunka volt az egész projekt, amiben az én feladatom az volt, hogy a főkurátor, Beszprémy Katalin keze alá dolgozzak a projektben résztvevők koordinálásával.

A másik nagy újdonságot a terek jelentették: eddig múzeumokban vagy művelődési házak egybefüggő, nagy termeiben kellett kiállítást szerveznünk. Az Élő népművészet kiállítás egyes kiállítóterei viszont egyúttal közforgalmi terek is. A nyitás után a Hagyományok Háza programjainak látogatói és dolgozói is a kiállításban fognak járni-kelni. Hogy előnnyé kovácsoljuk a terek adta lehetőségeket, és egyúttal biztonságos is maradjon a közlekedés, nagyon sok új szempontot kellett figyelembe venni a kiállítás és az installációk megterveztetésénél.

Az alkotókkal való kapcsolattartás szintén nagyon fontos és nagy feladat, eddig is az volt, és a megnyitó után is az marad. Fontosnak tartom, hogy meg legyenek elégedve, hiszen miattuk is csináltuk ezt a kiállítást. Ők a főszereplők, tehát célunk, hogy ők is örömüket leljék a kiállításban, legalább annyira, mint a látogatók.

Mekkora részét ismered a kiállító alkotóknak és honnan jön a kapcsolat?

Nagyjából a felét. Személyes kötődésem és szakterületem révén a textilesek között nyilván sokkal többet. Sokszor az alkotást ismerem föl, tudom, ki készítette, de nem biztos, hogy arcot is tudok hozzá kötni. A népi iparművészeti tárgyak zsűrizések alkalmával, amiket a mi osztályunk szervez, folyamatosan látom az alkotók munkáit, úgyhogy már szinte stílus alapján fölismerem, melyik kinek a munkája. Sőt, olyan alkotás is volt, amivel már többször is találkoztam, akár zsűrizésen, akár kiállításon. Az elmúlt öt év munkáit mutatjuk be a most nyíló tárlaton, tehát már többet volt alkalmam itt-ott látni. Szóval nem volt ismeretlen a beérkező anyag.

A kapcsolat az alkotókkal tehát egyrészt az országos szakági pályázatok kapcsán, másrészt a zsűrizések alkalmával alakult ki. Meg merem kockáztatni, hogy a zsűrizéseken részt vettek 80-90%-a pályázott az ONK-ra is.

Az elmúlt évek tapasztalata alapján fellendíti-e az ONK az alkotók üzleti forgalmát? Célja-e egyáltalán ez a kiállításnak?

Az biztos, hogy az itt kiállító alkotók ismertebbek lesznek. Szakmai körökben pedig a díjazottak jól ismertté válnak. Az itt kapott kitüntetésekre – a Gránátalma-díjra, a Folktrend-díjra, az Arany, Ezüst és Bronz oklevélre – nagyon figyel a kézműves szakma. Egyelőre statisztikánk nincs arról, hogy maga a kiállítás miként hat a kereskedelmi forgalomra. És azt is tudni kell, hogy nem minden alkotó eladásra készít tárgyat.

De azt tapasztaltam egyéb kiállításaink kapcsán, hogy a látogatók sok esetben kérdezik, hogy hol vásárolhatók meg a kiállított tárgyak. A közösségi oldalak ebben, azt gondolom, sokat segítenek. A kiállított tárgyak mellett minden esetben szerepel az alkotó neve, tehát könnyen rá lehet keresni, és adott esetben felvenni a kapcsolatot. A Kárpát-medencei Kézműves Adatbázis is tud segíteni ebben. A folyamatosan bővülő adatbázisban minden releváns információ megtalálható az alkotókról.

Az idei kiállításhoz kapcsolódó kísérő programok között pedig szerepel olyan, melynek célja az, hogy az vásárókat összekösse a kiállítókkal.

Volt-e közösségépítő hatása ennek a hatalmas munkának? Vagy épp ellenkezőleg?

Tartottam tőle, mert nagyon nehéz összeszervezni sokféle embert, hogy együtt tudjanak működni, de úgy érzem, sikerült. Én pont azt érzetem kiemelt feladatomnak, hogy biztosítsam az információáramlást, hogy összekössem a szálakat annak érdekében, hogy minél gördülékenyebben tudjon működni a munka. Azt gondolom, hogy ez volt az a munka, ami másnak talán nehezebben ment volna, mint nekem.

Jó példa volt a közösségi munkára a tárgyak begyűjtése: egyszerre kellett együttműködni a régiós szervezőkkel, akik a tárgyakat szállították fel Budapestre, és a különböző osztályokról érkezett, segítő kollégákkal, akik a néhány nap alatt beérkező közel 2200 tárgyat pakolták, leltárazták, címkézték, vonalkódozták, csomagolták. Nagyon jó hangulatban telt ez a pár nap, annak ellenére, hogy nagyon sok munka volt, folyamatosan koncentrálni és figyelni kellett, és ilyen szempontból megterhelő is volt. Jó volt látni együtt dolgozni a saját kollégáimat a többi osztály dolgozóival, akiktől normál esetben fizikailag is el vagyunk szeparálva, hiszen másik épületben dolgozunk. Ilyen szempontból mindenképp közösségépítő volt. Illetve másik részlegekkel – az Üzemeltetési főosztállyal, a Műszaki osztállyal – is szorosan együtt kellett működni, ami szintén pozitív élmény volt. Ugyanígy közösen kellett gondolkodni, tervezni és problémákat megoldani a külsős megbízottakkal: a belső építésszel és a kivitelezővel.

A segítők a dekoratőrökkel dolgoztak szorosan együtt: a segítők olyan önkéntes alkotók voltak, akik a dekoratőrök keze alá dolgoztak. Úgy látom, hogy nekik is hatalmas élmény volt részt venni a kiállítás építésében. Ehhez persze hozzátartozik, hogy a dekoratőreink is nagyon nyitott emberek, akik nagyon jól össze tudták fogni a segítőket.

A kiállítás kapcsán elindult egy együttműködés a Kozma Lajos Faipari Technikummal, ahol dekoratőrképzés is van: a hallgatók nálunk végezték a gyakorlatukat, sokat segítve a négy dekoratőrünk munkáját. Mivel ők is jól érezték magukat, megállapodtunk, hogy a további kiállításainknál is számíthatunk rájuk.

Olyan sok mindenkit felsoroltál már. Hány ember dolgozott a budapesti kiállításon attól kezdve, hogy a tárgyak megérkeztek a Hagyományok Házába?

Nagyjából ötven fő vett részt a Hagyományok Háza kiállításán.

Milyen nehézségek voltak?

A vírushelyzet mindenképp nehézséget okozott, egyrészt, mert tolni kellett az egész kiállítást. 2019-ben hirdettük meg a pályázatot. A régiós kiállításokat 2020 tavaszára terveztük, azt el kellett tolni őszre, így a nagy kiállítás is csúszott 2020 őszéről 2021 tavaszára.

Másrészt a munkálatok során is voltak megbetegedések, amik az egymásra épülő részfolyamatok sorrendjét kavarták meg. Ezek nagyon rugalmas munkaszervezést kívántak. Nagyon ügyeltünk arra is, hogy minden szabályt betartsunk, nehogy megfertőzzük egymást: embert próbáló két hónapig maszkot hordani napi 8-10 órában folyamatosan.

És az emberi habitusok összehangolása is nagy kihívás volt. Azt is érzékeltem, hogy mindenki sokkal ingerlékenyebb, mint eddig. Nem is a nagy feladat miatt, hanem azt hiszem, inkább a Covid okozta kiszámíthatatlanság miatt. Tudatosítanom kellett magamban, hogy ez a feszültség nem nekem szól, és nem is a munkának szól. Amikor sikerült a problémára összpontosítani és nem az adott esetben nekem szóló mondatra, amikor sikerült hangnemet váltani, akkor minden esetben túl tudtunk lendülni ezeken a feszültségeken.

Mi volt a legnagyobb öröm?

Talán az, amikor már olyan kollégáktól kaptunk dicséretet a kiállításra vonatkozóan, akik nem a kézművesség területén vannak otthon. Például amikor a Gazdasági igazgatóságról állított meg valaki, hogy nagyon örül, hogy be tudott jönni dolgozni, és láthatja a kiállított tárgyakat. Vagy akár a Magyar Állami Népi Együttes tagjai, akik próbák előtt-után többször visszajártak a pitykékhez, vagy elkérték a kampósbotok alkotójának elérhetőségét. Ez mind nagyon jó érzés: annak bizonyítéka, hogy ténylegesen fel tudjuk hívni a figyelmet a kézműves alkotásokra olyanoknál is, akiknek nincs személyes kapcsolata az alkotókkal.

Idén először ad otthont a Hagyományok Háza a kiállításnak.

Nagyon örülünk, hogy az anyaintézmény tudta befogadni a kiállítást. Volt némi fenntartás, hogy sikerülhet-e a nem kiállítótereket úgy berendezni, hogy a Kárpát-medencei kézművesség legrangosabb kiállításához méltó, reprezentatív tárlat jöjjön létre. Azt hiszem, és az eddigi visszajelzések is alátámasztják ezt, hogy ez sikerült.

Milyen kapcsolódó programokat terveztek a kiállításhoz?

Sok tervünk van, virtuális és élő egyaránt. Az első és legfontosabb program a díjátadó lesz. Amint lehet, ezt élőben megtartjuk. A kiállítást a későbbiekben 10 fős csoportokban lehet majd megnézni, vezetett túrákon. A tárlatvezetéseket többek közt a kiállítás kurátorai és kézműves szakemberek fogják tartani. Tervezünk szakma specifikus tárlatvezetéseket is.

Szeretnénk megszólítani az alkotókat, őket helyezni reflektorfénybe, úgyhogy tervezünk beszélgetős programokat is. A Múzeumok éjszakájához is kapcsolódunk rendezvényekkel, illetve a Hagyományok Háza különböző programjaihoz is igyekszünk a kiállításra fókuszáló kísérő programokat kínálni. Valamint készül egy interaktív, játékos, virtuális múzeumpedagógiai foglalkozás is.

Addig is, míg személyesen is alkalom nyílik a kiállítás megtekintésére és az alkotókkal való találkozásra, a virtuális kiállításban lehet gyönyörködni a tárgyakban.