Megjelent: folkMAGazin, 2021/6, XXVIII. évf. 6. szám
Beszélgetés Both Miklóssal, a Hagyományok Háza új főigazgatójával
Vezetőváltás a húszesztendős Hagyományok Háza élén: a visszavonuló Kelemen Lászlót Both Miklós váltotta a főigazgatói tisztségben. Az intézmény új vezetőjével azokról a tervezett szerkezet- és működésbeli változtatásokról beszélgettünk, amelyek révén a Ház megteremtheti a népi kultúra világának egyfajta korszerű ökoszisztémáját.
– A népi kultúra világa különleges zenészegyéniségként ismerhette meg önt. Hogyan találkozott azzal a közeggel egy olyan fiatal, aki a táncházas hőskort legfeljebb elmesélésekből ismerhette?
– Valamikor a kilencvenes évek közepén, tizennégy-tizenöt évesen kezdtem a népzene felé fordulni. Akkoriban már foglalkoztam zeneszerzéssel is, és kimondottan izgalmasnak éreztem a népzenei alternatívát ahhoz a zenéhez képest, ami körülvett a világban, az iskolában. A megszokottól eltérő harmonizálási megoldások, a dallamstruktúrák, a hangszerek sokszínűsége mind-mind nagy hatással volt rám. Ezt követően elméleti síkon is meg szerettem volna érteni ezt a világot. Gimnazistaként jutottam el először táncházba, a Molnár utcaiba, ez sorsfordító élmény volt. A népzenei-táncházas mozgalom közege nyújtotta számomra azokat az emberi kapcsolatokat és barátságokat, amelyeket a gimnázium csak részben tudott megadni. Például Csoóri Sándor ösztönzött, hogy menjek el Erdélybe, nézzem meg ezt a világot élőben. A fiával mentünk el felvételeket készíteni és ismeretségeket kötni; kétségtelenül ezután kerültem a népzenei világ sűrűjébe. Sőt, ennek hatására kezdtem el hegedülni is, túl a huszadik életévemen. Addig csak gitárosként ismertek, onnantól kezdve azonban éveken át az otthoni gyakorlásaimat a hegedülés töltötte ki. A zenei fejlődésemnek roppant izgalmas és intenzív időszaka volt ez. Érdekelt, hogy miként lehet megszólaltatni gitáron ezt az alapvetően vonós hangszereken megszólaló zenét, ehhez készíttettem annak idején egy hegedű hangolású gitárt is. Igazi önképző periódusa volt az életemnek.
– Ez a viszony intézményesült azzal, hogy a Hagyományok Házához került. Törvényszerűen vezetett erre az út?
– A Hagyományok Házában 2019-ben kezdtem el dolgozni, bár az intézménnyel, illetve az itt dolgozók többségével már régi kapcsolatom volt. Kelemen Lászlóval és Pál István „Szalonnával” közös zenekarban is dolgoztunk. Az intézmény feladatait és működését már akkor is fontosnak tartottam, mindig úgy gondoltam, a mozgalomnak azért is kellett intézményesülnie, mert kellettek olyan kulturális terek, ahol összegzik a témában meglévő a tudásokat. Korábban is nagyon izgalmas volt számomra, hogy itt a Házban különböző területek szakembereivel, különböző kompetenciákkal találkozhattam. Az elmúlt másfél év során nyílt titok volt, hogy Kelemen László nem kívánja folytatni a főigazgatói munkát. Az a törekvés is egyértelmű volt, hogy a Házon belül induljon el az utód kiválasztása, aki indul majd a pályázaton a kívülről érkezők társaságában. A konszenzusos verzió célja az volt, hogy minél nagyobb védettséget kapjon a folytonosság, amely egyben az együttműködés feltételeit is megteremti a leköszönő és a leendő főigazgató között, hiszen Kelemen László bizonyos értelemben továbbra is a Ház kötelékében marad. Gyakorlatilag e kiválasztási folyamat részeseként kerültem én is a Házhoz, ahol fajsúlyos, összetett, konfliktusoktól sem mentes feladatokat kaptam, hadd lássuk, miként tudom azokat megfelelően kezelni.
– Mit emelne ki a főigazgatói pályázatába foglalt célkitűzésekből?
– Legfontosabb a Hagyományok Háza belső szervezeti átalakítása. Egy külső szemlélő számára ez nem tűnhet jelentős célkitűzésnek, pedig a Ház sikeres szervezeti megújulása a szcéna egészére nagy hatással lesz. Az intézményünk jelenlegi szervezeti felépítése egy korábbi, kisebb intézményre tervezett működési forma felduzzasztásának tekinthető, amely sokszor a mozgalmi jellegből és a korai forráshiányból adódott.
Ez egy mozgalomból intézményesült rendszer, amely olyan személyek köré épült, akik aktívan és sikeresen vettek részt a mozgalomban.
A munkamegosztás viszont úgy működött, hogy bizonyos emberek kaptak bizonyos szakfeladatokat, amelyek megtervezése, elvégzése és adminisztrálása ugyanarra az emberre hárult. Az elmúlt évtizedek alatt viszont jelentősen megnőtt a különböző szakfeladatok és rendezvények száma, azonban hiába gyarapodott az emberállomány, képtelen volt megfelelő hatékonysággal és dinamikával kezelni ezeket a szakfeladatokat. Lomha maradt a rendszer, nem tudott kielégítően együttműködni a civil szférával, nem tudta megfelelő módon serkenteni, tematizálni az adott területeket. Ezért ez a szervezeti rész jelentős átalakításra szorul. Az eddigi rendszerben a vezetői döntés vízesésszerűen zúdult le a különböző szervezeti szintekre, majd megtalált egy embert, aki igyekezett teljesíteni a megbízást. Annak az embernek nem csak egy szakmailag színvonalas koncepciót kellett megalkotnia, hanem ő felelt megvalósításért is, sőt, az adminisztrációs és a jogszabályi környezetet is át kellett látnia. Nyilván rendelkezésre állt bizonyos intézményi háttér, ám a túlságosan szerteágazó feladatkörből fakadó bizonytalanság nagy mértékben lassította a rendszert. Valójában a szervezési munka vagy annak adminisztrálása külön szaktudást igénylő szakterület. A terveim egyik legfontosabb eleme ezen tevékenységek különválasztása.
– Hogyan tervezi végrehajtani ezt a szakosítást, illetve mit remél tőle?
– Csapatokat fogunk létrehozni, amelyek közül az egyik külön vezetővel adminisztrációs munkát végez, hasonlóképpen egy szervezői csapat, egy harmadik pedig a szakmai hátteret fogja biztosítani. A munkamegosztástól azt remélem, hogy sok energiát szabadít fel, és egyúttal tehermentesíti a népművészet területén dolgozó szakembereket. Fontos, hogy ezek a csapatok, illetve tagjaik saját hatáskörben képesek legyenek továbbfejleszteni egy szakfeladatot, valamint azonnali döntéseket hozni. Eddig sokszor azért nem lehetett embereket idecsábítani, mert több, szakmailag nagyon jó jelölt is kijelentette, hogy ő nem hajlandó a rendszerből fakadó további terhek viselésére. Ha viszont határozottan elválasztjuk egymástól ezeket a feladatokat, megtalálhatjuk azokat az embereket, akik kiteljesedhetnek nálunk.
– Hogyan helyezhető ebbe a mátrixba például egy olyan, korábban egyértelmű prioritást élvező tevékenység, mint az archívum feldolgozása, kezelése?
– Mielőtt belemennénk e kérdés taglalásába, érdemes górcső alá venni, hogy miként változott a mozgalom, illetve az igények. Szerintem a mozgalomban résztvevő emberek három típusra oszthatók. Az egyik a kutató, aki a tudomány módszertanának segítségével ismerteti meg a városi emberekkel a jellemzően falvakban még élő népművészetet. E szakemberek szándéka nem az volt, hogy a városokban megtanulják a kutatásuk tárgyát. Aztán a táncházmozgalommal szervesen megjelent két új szereplő. Az egyik a cselekvő, azaz előadóművész, aki elkezdte elmuzsikálni, eltáncolni a felgyűjtött anyagot. A másik, aki a rendszerváltozás után jelent meg főként, hanglemezkiadókat, könyvkiadókat hozott létre, népművészeti fesztiválokat, klubokat, működtet, azaz a szervező. A hetvenes évekbeli kezdetektől máig jelentős mértékben megnőtt az utóbbi kategóriába tartozók száma, míg a tudományos háttérhez sorolhatók helyzete alig változott. A Hagyományok Háza nem kutatóintézet, azonban a jövőben tovább segíthet, emiatt növelnie a kapacitásait a tudományos hátterű tevékenység serkentésében és javításában. Számos szakterület jelentősen kiszélesedett, csak a Csoóri-program révén rengeteg új esemény zajlik, ennek megfelelően nagyon sok fiatal kezdett zenélni, ők tele vannak szakmai jellegű kérdésekkel és igényekkel, amelyeket a szakintézmények nem győznek kiszolgálni. Ennek a szakember hiánynak egy részét emberek bevonásával tudjuk pótolni, másrészt az automatizált tudásátadással, harmadrészt pedig a munkaszervezés javításával. Több lehetőségünk nincs. Az archívumok kérdése is szorosan ide tartozik, hiszen a falusi kultúra átalakulása eleve magával hozza az archívumok felértékelődését az érdeklődők számára. Emiatt két fontos irányt érdemes megnevezni: a digitális adatokat kezelő szoftverek egységesítését, korszerűsítését, ami nem csak jó minőségű felületeket jelent az érdeklődők számára, de a háttérben az adatfeldolgozást is jelentősen gyorsítani fogja. Ugyancsak gyorsítani szeretnénk a digitalizáció ütemét, ennek külső partnerek és állami intézmények bevonását tervezzük. Tehát ebből is látható, hogy nem a létszámnövelés az egyetlen megoldás.
– A már meglévők mellett milyen eszközöket készülnek hadrendbe állítani e célkitűzés megvalósítására?
– Dolgozunk olyan együttműködéseken a felsőoktatási intézményekkel, amelyek segítségével eredményesen tudunk egy muzikológiát végzett embert az etnomuzikológia irányába segíteni. Vagy a néprajzot végzőknek megmutatni, hogy a nálunk folyó munkák érdekes és sokszínű kiteljesedést adhatnak a hallgatóknak. Az automatizált tudás átadása jelentős részben az oktatási modulok fejlesztésén múlik, amelyet a Folk Music Education elnevezésű nemzetközi program keretében együtt végez a Zenetudományi Intézet, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem népzene tanszéke és a Hagyományok Háza. Olyan oktatást támogató anyagok létrehozása a cél, amelyek révén a tanulók elmélyülését tudjuk biztosítani az otthoni gyakorlása alatt. Hasonló fontosságú, hogy az archívumokat mennyire tudjuk korszerű minőségben bemutatni a gyűjtések után érdeklődő nagyközönségnek.
– A mai fiatalok megszólítása, megnyerése, mondhatni, stratégiai fontosságú. Az őket foglalkoztató témákra – például a környezettudatosságra – való reagálásra milyen mértékben van késztetés, illetve elképzelés a Ház részéről?
– Számunkra is egyértelmű, hogy egyre több városi ember kezdené szívesen újra az életét vidéken, illetve gondolkodik a városi környezettudatosságról. Ebbe a folyamatba sok eszközzel és szaktudással tudnánk illeszkedni. A fiatalokkal való kapcsolat kialakításában azonban értenünk kell, hogy nem elég az idősebb generáció narratívájának fiatalos csomagolásban való megjelenítése, például a közösségi médiában. Nagyobb türelemmel és megértéssel kell viszonyulnunk a különböző felhasználási kísérletekhez, hiszen a fiatalok ezeken keresztül tudnak saját élményre szert tenni. Az évtizedek alatt végbemenő örökségesítés hatásait is jobban fel kell mérnünk, mert a túlzott elvárások gyakran elviselhetetlen terhet jelenthetnek egy fiatal számára. Meg kell találnunk a műveltségi elvárás és az önkifejezés optimális arányát, figyelembe véve, hogy ez életszakaszonként változhat. Az idősebb generáció a műveltséget várja el, egy fiatal meg szabadságot és önkifejezést akar. Ez a generációs konfliktus egyidős az emberiséggel.
Tudunk-e olyan elmélyült, bizalmi kapcsolatot kialakítani az új generációkkal, amely során mindezt megkaphatják?
Az ilyen típusú energiákat kreatív terek létrehozásával lehet mozgósítani és megtartani, amely az üzeneteink készség szintű elsajátítása mellett az alkotás folyamatába is bevonja. Ebben a témában számos kísérlet zajlik a Hagyományok Házában.
– A magyar népi kultúrát sokáig egyfajta zárványnak tekintettük, amely más nemzethez tartozók számára alig hozzáférhető. Az elképzelések között most a nemzetközivé tétel fokozása is kiemelt helyen szerepel. Mi változott?
– Ezt a folyamatot nemcsak azért pártolom, mert a korábbi munkáim jelentős része a nemzetközi térben zajlott. Ha kultúraexportként tekintünk tevékenységünkre, akkor a nemzetközi jelenlét és beágyazottság túllép a nemzeti értelmezés keretein, és határokon átívelő kommunikációs és tartalomközvetítési stratégiává válik, végső soron pedig országimázs-alakító erővé. A Hagyományok Háza dolgozói apparátusa és holdudvara számos ismeretet, szaktudást, művészi ambíciót fog össze, amely kultúrjavak minősége és nemzetközi közismertsége negatív deficittel rendelkezik. Az elmúlt húsz év alatt az intézmény jelentős munkát végzett a Kárpát-medencében zajló tevékenységek megszervezésében, azonban eljött az idő, hogy tudásunkat jobban használjuk a külfölddel való kapcsolatteremtésben. A kezünkben lévő ismeret, a nagyvilág számára természetszerűleg sajátos, a csak ránk jellemző kulturális javak megfelelő menedzselése komoly presztízst adhatna az országunknak. Tudunk elszigetelt példákról; egy-egy közismertebb népzenét játszó zenekar vagy táncszínházi produkció nagy nemzetközi figyelmet kapott, azonban ezeket az elszigetelt jelenségeket megfelelő szervezéssel, szakértelemmel, tehetséggondozással rendszerszintűvé lehetne fejleszteni.
– Milyen általános magyarországi kultúrkoncepcióban látja megvalósulni az új Hagyományok Házát?
– Amikor a pályázatom benyújtásán gondolkodtam, két fontos feltételt kellett mérlegelnem. Az egyik, hogy elfogadjanak a kollégák. A másik már a Házon túl mutat. Jómagam, de a témával foglalkozók többsége is a civil szférából érkezett. Korábban magam is állami szervezetekkel dolgoztam együtt, és rá kellett jönnöm, hogy a két szféra között nagyon sokszor nem kielégítő az együttműködés. Ebből kiindulva úgy gondolom, hogy ösztönöznünk kell az együttműködéseket a népművészet szereplői között. Nem cél, hogy magányos bolygóként megpróbáljunk mindenre saját választ adni. Egyrészt azért, mert nincs hozzá elegendő emberünk, másrészt értelmetlen ez a fajta centralizáció, a minőségi továbblépéshez, a megfelelő információáramoltatáshoz ugyanakkor elengedhetetlen a felülnézeti szervezés is. A kulcsszereplők és az igények ismeretében csak a közös bizalomra építő rendszer lehet képes rendszerszintű sikereket hozni.
– A Hagyományok Háza külhoni egységeinek nemrég létrehozott hálózatától milyen eredményeket vár?
– Mindenekelőtt fontos visszajelzést jelent a központban zajló munkánknak. Mivel a különböző hálózati partnereink más és más területeken dolgoznak, általuk fontos módszertani visszajelzéseket kapunk. Ugyanakkor sok kezdeményezés és ötlet érkezik a partnerek részéről, amelyeknek összefogását, nagyobb rendszerbe szervezését a saját feladatunknak tekintjük.
– Nemcsak az adatközlők mennek el lassan, de a táncházmozgalom indulásának tanúi közül is egyre kevesebben maradtak közöttünk. Ők hogyan viszonyulnak a Hagyományok Házának új célkitűzéseihez?
– Azt gondolom, hogy a mozgalom első generációjának nem egységes a véleménye a jövővel kapcsolatban. Egy ilyen méretű szervezetnél ráadásul nem is érdemes leszűkített válaszokat keresni. Szerintem a legjobban akkor járunk el, ha olyan közösséget tartunk egyben, ahol a résztvevők sokféle módon képzelik el a jövőt, többféle irányban tevékenykednek, miközben a többiek munkáit figyelemmel kísérik. Ugyanakkor érdemes többet merítenünk a nemzetközi tapasztalatokból és figyelembe kell vennünk a tágabb környezetünkben zajló népművészeti és népzenei revival mozgalmakat: milyen folyamatokat indított el az intézményesülés, hová jutottak, ahol korábban tűntek el az adatközlők, milyen tanulságokkal járnak az ott végbement folyamatok? Számos terület van, ahol lehet lazítani a kereteken, de ne felejtsük el, hogy nem könnyű a dolgunk. A népművészet-népzene területén hatalmas műveltségi háttér összegződik, amely nagy lehetőséget jelent egy hosszútávú elmélyülés irányában, ugyanakkor az abba való bekapcsolódás nagy kihívást jelent egy újonnan érkező számára.
Címlapfotó: Jekken Péter
