A Kárpát-medencei néphagyomány átörökítésének kiemelkedő jelentőségű nemzeti kulturális intézményeként a Hagyományok Háza 2017-ben elkezdte a határon túli hálózatának megszervezését, illetve a megyei feladatellátás kiterjesztését. Hazai tapasztalatokról, a külhoni – kárpátaljai, erdélyi, vajdasági és felvidéki – egységek beágyazódásáról és perspektíváiról beszélgettünk Tóth Jánossal, a hálózat vezetőjével.
– A klasszikus recept? A táncházas mondás szerint mindenki táncosnak indul, csak van, aki tovább tanul. Önnel is ez történt?
– Annyi igazítással, hogy én már gyerekként ismerkedni kezdtem ezzel a világgal, nyolcéves koromban kezdtem néptáncot tanulni a szülővárosomban, Balmazújvároson. Ez 1989-ben történt, és a vonzódás azóta is töretlen. Néprajzszakos lettem Debrecenben, közben a táncművészeti főiskolát is elvégeztem. A Hagyományok Házával való első kapcsolatom ebből az időszakból származik, a magyar néptánc oktatási módszertani megújítását célzó pályázatokon vettem részt, sikerrel. Azt követően mindig figyelemmel kísértem a Ház tevékenységét. Közben voltam szülővárosomban intézményvezető, majd népművészeti referensként Budapestre kerültem az Emberi Erőforrások Minisztériumába, a tevékenységem sűrűjét a közművelődés és a népművészet kapcsolata, az ezen a területen zajló események képezték. Akkoriban fogalmazódott meg a Hagyományok Házában egy egész Kárpát-medencére kiterjedő hálózati rendszer kiépítésére vonatkozó igény, a felépítmény létrehozásában még mint minisztériumi referens vettem részt. Kelemen László főigazgató úr egyszer csak – 2017-2018 fordulóján jártunk – megkérdezte: mi lenne, ha továbbra is részt vennék ebben a munkában, csak most már a Hagyományok Háza tagjaként?
– Kitől vette át a stafétabotot?
– Olyannyira az elején tartott minden, hogy még a szervezési és kommunikációs főosztály részeként működött a hálózat, de csakhamar egyértelművé vált a feladat hatalmas léptéke, így aztán önálló egységgé nyilvánítottak bennünket tizenegy fős osztályként. Persze a Ház hálózati kultúrájának részeként vannak még kollégák, akikkel együtt dolgozunk. A hálózatban tevékenykedők létszáma aztán természetesen bővült, hamar kiderült ugyanis, hogy a külhoni egységeknél olyan szakemberekre is szükségünk van, akik képesek harmonizálni a tevékenységünket a helyi jogi és pénzügyi rendszerekkel.
– Alapvetően mi indokolta a hálózat létrehozását?
– A hálózatot mindenekelőtt a társadalom által támasztott igény hozta létre. A népi hagyományok átadása ugyan már korábban intézményesült – nem tudatosan kihagyva a jogelőd intézményeket, eredményeiket, kiemelve azonban a Hagyományok Háza 2001-es létrehozását –, mivel azonban nagyon kevés, illetve kis létszámú közösség tudja saját erőből fenntartani a helyi hagyományokat, egy budapesti székhelyű intézmény által nyújtandó módszertani segítség nem feltétlenül elegendő. Nagyon nehezen tudtunk eljutni a különböző helyszínekre, így aztán megfogalmazódott az igény, hogy az összegyűjtött módszertani tudást próbáljuk adaptálni a helyi közösségekre. De mint ahogy a táncházmozgalom esetében sem felülről lefelé gyűrűző mozgalomról beszélhetünk, a hálózatok révén sem falakat, tornyokat és várakat építünk, ahová behúzódhat a kultúrának ez a területe. Olyan civil szervezeteket, kezdeményezéseket hívtunk meg ebbe az együttműködésbe, amelyek az adott területen már korábban komoly munkát végeztek. A civil kurázsi – ami számomra az egyik legfontosabb tényező -, révén olyan erőforrások adódhatnak hozzá a nagy egészhez, amelyeket egy teljes mértékben intézményesített hálózati keret nem nélkülözhet.
– Változott-e menet közben az eredeti érvrendszer, volt-e szükség újratervezésre?
– Mindenekelőtt abból kiindulva hoztuk létre a hálózatot, hogy képesek vagyunk mindenhez módszertani segítséget nyújtani, ugyanakkor közreműködni a kapcsolatteremtésekben, amelyek természetesen egyénileg is megtörténhetnek. Úgy gondoljuk, ha valahol megfogalmazódik egy igény, akkor legyünk jelen és tudjunk megfelelő válaszokat felkínálni. Ha például Szegeden felcsíki táncokat akarnak tanulni, akkor mi javasoljuk megkeresni Erdélyben Sándor Csabát, és akkor a legjobb mestertől tanulhatnak. A cserekapcsolatok kialakítása érdekében folyamatosan szervezünk találkozókat. A gyűjtés-archiválás terén sem mindegy, milyen módszer szerint zajlik a munka. Ha ugyanis mindenki által, akár nemzetközi szinten is használható archívumot akarunk összerakni, akkor egységes alapelv mentén kell összegyűjteni az anyagokat, illetve feldolgozni a már meglévőket. Az oktatás, illetve rendezvények szervezése jelent egy másik nagy feladatkört. Vannak jó gyakorlataink, mi is sokat tanultunk a civil partnereinktől, igyekszünk minden arra érdemes tapasztalatot beépíteni az oktatási segédanyagainkba. Ezeket akkreditáltuk is, az a célunk, hogy a megyei partnerszervezeteink révén érvényesítsük ezeket a módszereket, másrészt a külhoni szervezeteink révén igyekszünk akkreditáltatni az adott ország jogszabályi környezete szerint. Felvidéken jelen vagyunk a nyitrai egyetemen, ahol elindult egy néphagyományok alkalmazásáról szóló képzés válaszható tantárgyként az óvodapedagógusok körében, hasonló indult el nemrég a Vajdaságban, Szabadkán is. Előremutató dolgok ezek, erősítenek bennünket abban, hogy az itthon akkreditált képzéseinket a külhoni területekre is ki tudjuk helyezni.
– Elsősorban táborok, kihelyezett foglalkozások a tudásátadás színhelyei?
– Jelentős szerepet töltenek be. A táborok egy hetében a résztvevők elsősorban a jól ismert tábori forma keretében megismerkednek az adott tájegység hagyományos népi kultúrájával. Meghatározó azonban, hogy a táborvezető pedagógusok milyen módszerekkel vannak felvértezve az anyagok átadására, és mi elsősorban ehhez tudunk segítséget nyújtani. Szoktunk tartani úgynevezett képzők képzője jellegű táborokat, a 2021-es, Kiscsőszön szervezett örvendetes módon telt házas volt, és azt szolgálta, hogy új módszertani gyakorlatokkal ismertessük meg a kollégákat. Az ott tapasztalt érdeklődés abban a hitben erősített meg bennünket, hogy az ott kipróbált módszereket már 2022-ben viszont fogjuk látni a rendszeres oktatási folyamat részeként.
– A Ház egyik fontos célkitűzése a népi mesterségek újraélesztése. Hogyan próbálják újrafogalmazni ezt a tevékenységet?
– Hál’ Istennek Magyarországon is egyre többen vannak, akik érdeklődnek a kézművesség, a hagyományos mesterségek iránt. A tárgyi kultúránk mindennapok részévé tételét célzó törekvésekben nagyon fontos szerepet játszik a Népművészeti Egyesületek Szövetsége is. Azt tartom, hogy már nagyon itt az ideje az új „Nomád nemzedék” eljövetelének, amely hátára veszi a megújhodást, és amelynek alapvetése, hogy mindent egységben kell és érdemes kezelni, semmi sem indokolja a folklórtevékenységek leválasztását a kézműves tárgyak készítéséről. A kézművességben a tudásátadás természetesen külön módszertant igényel, de fontos megmutatni, hogy mindezek a tevékenységek hogyan tudnak szerves egészként létezni a mindennapokban. Napjainkban az élő hagyomány táplálását tekintem az igazi magyar alternatívának válaszként az irányunkba támasztott külső hatásokra: hogy így is lehet élni, így is be lehet rendezni a lakókörnyezetünket, jól lehet szórakozni a magyar népzenével és néptánccal, meg tudjuk élni közösségi alkalmainkat, ünnepeinket. Csak meg kell mutatnunk, hogy a miénk, hogy létezik, nem vitrinbe zárt múzeumi múlt, illetve nem látszatvalóság. Mindez most már a nemzeti alaptantervünkben is helyet kapott, és sok külhoni kisközösséget ez tart meg. Erdélyben, a Partiumban, de szinte valamennyi Kárpát-medencei tájegységen élnek még a mesterségeket éltetők, olyan szakmáké – csizmadiák, bőrösök, kovácsok, ruhakészítők, fazekasok –, amelyeket megtartott az irántuk megnyilvánuló igény. A többi régióban, illetve Magyarországon kevésbé, leginkább a revival mozgalmak által, de igyekszünk minden még létező élő tudást feltérképezni és hasznosítani – a már dokumentáltak mellett.
– Az intézményesülés, a hálózatok képesek visszaigazolni, illetve erősíteni a Kárpát-medencei kultúra egységességének, ugyanakkor szerteágazásának folyamatát?
– Az elmúlt évek során a korábban elképzelhetetlen mértékű és mélységű támogatási rendszerek megjelenése egyértelműen erősítik ezt a vonulatot. A tényleges tevékenység segítését célzó Csoóri Sándor program csak egy közülük, de kifejezetten ezeket a közösségeket célozza, és elképesztő fellendülést generált. Az első évben csak az esztendő közepén lehetett meghirdetni a meghívásos pályázatot – akkor még minisztériumi referensként indítottam és követtem a folyamatot –, akkor tapasztalhattuk meg, milyen hatalmas erők mozdulnak meg a Kárpát-medencében, de a szórványvidékeken, sőt, a diaszpórában is. Gyakorlatilag két hét alatt a legkisebb faluban lévő közösséget is sikerült elérnünk és megszólítanunk. Ez a felismerés és siker hatalmas lendületet és energiát adott a területnek, nekünk, ebben a szegmensben dolgozóknak mindenképpen. A támogatások azonban meg is változtatták a „képletet”: nem mindenki tudott élni a rá zúduló lehetőséggel, ezért aztán nekünk az is a feladatunk, hogy segítsük a közösségeket élni a rendelkezésre álló eszközökkel. Az egyik első, Szovátán rendezett pályázatos konferencián például azzal kellett szembesülnünk, hogy a szervezetek képviselői számára gyakorlatilag értelmezhetetlen az elszámolási elvárások és technikák egyik-másik része. Innen indultunk, de most már ebben a tekintetben is megnyugtatónak látom a helyzetet, a támogatások felhasználása pedig rendben zajlik.
– Az ön által irányított hálózat hogyan tudja segíteni a Hagyományok Házában felhalmozódó tudás nemzetközivé, érthetővé és értelmezhetővé tételét?
– A kutatási módszereink külföldi megismertetését személy szerint is a jövő egyik fontos küldetésének és feladatának tartom, és ebben a tekintetben már jelentős előrelépésekről is beszélhetünk. A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete, valamint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Tanszékének közreműködésével fontos fejlesztések zajlanak. A mi módszereink alkalmazását a Hagyományok Háza és más országok akadémiáival – többek közt az Azerbajdzsáni Nemzeti Tudományos Akadémiával – kötött együttműködések is szorgalmazzák. A tudásanyagunk, tapasztalatunk nemzetközi szinten való érthetővé tételének eszközein még mi is dolgozunk. A hálózatnak ebben jelentős szerepe van, hiszen leginkább mi tudjuk azonosítani, ki milyen kompetenciával és tudással képes mindezt képviselni, és a felmérés nyomán lehet a megfelelő embert a közösség élére pozícionálni. A külföldi érdeklődés felmérésében, összesítésében is fontos szerepet vállalunk, amelynek alapján hatékonyan fókuszálni lehet a tevékenységexportunkat.
Csinta Samu, FolkMAGazin, 2022/1, XXIX. évf. 1. szám
