A Dráva-menti horvát származású Gadányi Pál Tótújfaluban (Somogy megye) 1932. 03.31.-én született. Fiatal korában – az 1950-es évek első felében – asztalos szakmát tanult, és a szülőfalujában alakult tamburazenekar összes hangszerét – a prím-, basszprím-, brácstamburát, sőt a tamburabőgőt is – ő készítette el zenésztársainak, valamint tamburásként muzsikált is.
A zenekar prímása 1956-ban elhagyta az országot, ekkor zenészi figyelme duda felé fordult, mivel lakóházával szemben Kovács Pávo, az egyik leghíresebb Dráva-menti dudás lakott. „Pávo azt mondta nekem, hogy nem tudok jó hangszert csinálni. Hát addig ügyeskedtem, hogy az 1970-es évek végén, amikor a dudáját eladta a kaposvári múzeumba, akkor már átjárt hozzám dudálni [az én sajátkészítésű hangszeremen], mert azt nagyon szeretett és tudott is.”
Az 1960-as évektől kezdett négysípos dráva-menti dudákat készíteni. Így vall erről:
„Elmentem én ehhez a keresztúri dudáshoz [Ardai József a Népművészet Mestere 1971-től]), van-e valamilyen dudája. Hát volt egy sípszár, de ez a fölső része hiányzott. Úgy gondoltam, meg tudom javítani, mert akkor már asztalos voltam. Annyira hiányos volt, hogy nem lehetett. Annyira drágán adta, 70 forintért, és ez a fölső része nem is volt meg. Akkor utána kezdtem építeni ezt a dudát saját magam. Pénze nem volt édesanyámnak, hogy vett volna nekem…”
Életében mintegy hatvan hangszert készített. Az esztergagépeket, amelyeken a dudák faalkatrészeit készítette, a célnak megfelelően átalakította. A dudabőröket (kutya vagy kecske) saját kezűleg készítette ki. Sikeresen kísérletezett a varrott, ragasztott műbőrből készült dudatömlőkkel is. Hangszerei levegőellátásához a fújtatókat ugyancsak ő készítette, valamint a dudák megszólaltatásához szükséges bodza- illetve nádsípokat is maga faragta.
„Nálam van egy száraz bodza. Ez már nagyon száraz, mert már van legalább két esztendős. A furdanccsal kifúrom. Fehér bodza, az a legjobb. Nagyon szívós, ha vízben meg van főzve. [Most a dallamsípot készíti.] Nádból sokkal jobb a hangja, mint bodzából, csak kényesebb, be akar rekedni.
Olyan kemény, mint a csont, ez a bodza. A sípnak a nyelvét föl fogom vágni. Tessék, de nagyon óvatosan kell ezzel bánni, de nagyon óvatosan! Addig kell csiszolgatni, ameddig jó nem lesz. Most fölhasítom a nyelvnek a tetejét. Átvágtam, majd a másik oldalán vissza, tessék. Még mindig erős. Óvatosan kell vele bánni, mert az ember egy-két szóval elhamarkodja, és nem jó.
Na most a végébe parafából vágok egy dugót, ez a legcélszerűbb. Nagyon jó késnek is kell lenni. Na tessék, az egyik meg van nagyjából. (…)
Készen van a sípszár. Benne vannak a sípok, ami nagy kockázattal jár, mert az ember egy kalapravaló sípot is csinál, hogy négyet össze tudjon válogatni. Van olyan is, hogy egy darabig jól szól, aztán egyáltalán nem akar jól szólni. Akár mit is csinálok vele. Akkor nincs mit csinálni, másikat faragok.”
A dudán számos újítást fejlesztett ki. A kontrasípszár végén ólomból alakított ki kényelmesebb játszólyukat. Erre a sípszárra a hangolólyuk esetében hegedűkulcs-szerű, a furat átmérőjét szűkítő, menetes megoldású faalkatrészt helyezett el, amivel pontosabban lehetett hangolni a kontrasíp hangmagasságát. A varrott-ragasztott tömlőt már említettük. A sípkészítésben is új anyagokat vezetett be. Ennél az Európában is egyedülálló, a Kárpát-medencében a legarchaikusabb dudatípusnál (!) a hangszer sípszárába favályúba mélyített, kettő-négy különálló bodzafa, vagy szilvafa csövet illesztenek és ólmozással, vagy faragással alul teljesen zárt rendszerűvé alakítják ki. Ezzel az egyes csöveken el tudják különíteni az alapvető zenei funkciókat. A dallamjátszó csövön a második foktól az ötödikig szólal meg a dallam, a mellette levőn a hangszer alaphangja szól, a hátsó hosszabb csövön az alaphang kvartja, míg a rövidebb hátsó csövön az oktávhang, (ami néhány esetben csak szeptim) szólalhat meg. Ezeknél a típusoknál a dallamcsövön a bolhalyuk – ami a magyar dudatípusok jellemzője – minden esetben hiányzik. A játékmód is különbözik a többi Kárpát-medencei dudatípusétól, mivel a játékos a játszólyukak nyitásával alakítja ki a dallamot és annak kíséretét. Ha a játékos minden lyukat takar, akkor a sípszár elnémítható, csak a basszussíp szól. A nagy levegőfogyasztás miatt kizárólag fújtatóval működtetik, aminek az előnye, hogy a muzsikus a játék mellett énekelni is tud. A hangszer alaphangja magas: g’ a’, b’, sőt h’ is lehet.
A hangszer elterjedéséről megállapíthatjuk, hogy a Dráva vonalában egy 100–150 km-es hosszúságú szakaszon mindkét parton előfordul. A magyar oldalon Sellyétől Barcsig találhatók meg ezek a hangszerek, főként a Dráva-menti horvátok lakta községekben, ahol kizárólag ezt a típust használták. Ezt a hangszertípust Horvátország északi peremvidékén Bjelovar központtal lehet behatárolni, de Szlavónia területén is kizárólag itt fordul elő (Širola 1937: 196-210, 1943: 124).
Ezek a dudák átmenetet képeznek a magyar és a horvát nyelvterületen megtalálható dudatípusok között. Gadányi Pál az utolsó olyan dudakészítő volt (ez Magyarországra, Horvátországra, Szlovákiára, Csehországra, valamint Ausztriára vonatkozik), aki saját archaikus paraszti közösségében sajátította el ezt a speciális képességet, hogy el tudja készíteni, valamint meg is tudja szólaltatni hangszerét. Közösségének búcsúin, kocsmai mulatozásokon, különböző rendezvényeken muzsikált és énekelt. A budapesti Néprajzi Múzeumban (2002.38.1) leltári számon tartanak nyilván „gadányi dudét”, a múzeum dudakiállítása megnyitóján 2004-ben, Pál Pista bácsi mellett Gadányi Pál volt a másik díszvendég. Hangszere szerepelt 2018-ban a nagysikerű Kéz-Mű-Remek kiállításon (Műcsarnok).
A Duna Televízió 2002-ben mutatta be a Tündérek ajándéka című dokumentumfilmet, amit Tari János és Szabó Zoltán készített. A film abban az évben bekerült a filmfesztivál legjobb 30 dokumentumfilmje közé. Végh Andor szakértői tevékenységével Tóth Péter Pál rendezésében az MMA támogatásával is készült egy film Pali bácsi különleges mesterségéről. (Gadányi Pál dudakészítő és dudás)
Gadányi Pál zenei repertoárján kizárólag szülőföldjének népzenéje, dudamuzsikája szerepelt. A táncdallamok közül páros, páratlan „drmes”-eket (rezgőket) több „drmes-kolo”-t, kizárólag Lakócsán táncolt speciális csizmaverős kolo-t, valamint főként a dudán énekelhető archaikus horvát népdalokat rögzíthettek a gyűjtők. Mivel Pali bácsi fújtatóval muzsikált, így saját énekét kísérte hangszerével, amit már gyönyörű fémberakással készített el. Több fafaragót is küldtem hozzá a fémberakás elsajátítására, minden visszajelzés pozitív volt. Pali bácsi zenészi, hangszerkészítő tevékenysége jelentős hatással volt a Táncházmozgalom égisze alatt formálódó zenekarokra, táncegyüttesek munkájára. Jómagam először 1981-ben voltam nála, amikor egy hangszert vásároltam a pécsi Baranya Táncegyüttes zenekarának. Utána 1986-ban Eredics Gáborral vendégeskedtünk náluk és több órás filmet forgattunk a konyhában. Nem tudom hányszor léptünk fel közösen Pali bácsival a különböző nemzetiségi fesztiválokon, amire biztosan emlékszem az Békéscsaba 1986-ban, számtalan pécsi fellépés az Ifjúsági Házban. Végül a Népművészet Mestere kitüntetést 2011-ben kapta meg és emellett több hazai horvát kitüntetés birtokosa.
Még a harmonikás Vizin Antalt (Népművészet Ifjú Mestere) is megtanította dudén játszani, de mesterének tekinti Végh Andor („Népművészet Ifjú Mestere”) dudakészítő és dudás is, aki egy kiállítást is készített az utolsó dudakészítőről. Apáinkkal egykorú volt, így mindig tanított bennünket, imádta, ha meglátogattuk (Kuméval-Dervár Ferenccel, Andorral) a közös muzsikálások alkalmával mindig meglepett bennünket egy addig nem ismert szöveggel, dallamvariációval. Hatalmas élmény volt a műhelyében „együtt dolgozni” vele, gépeit cipelni ide-oda, vagy ahogy ő mondta tamo-vamo.
Pali bácsi már nem a viléknek (tündéreknek), szépasszonyoknak muzsikál, hanem az angyalok hadának. Emlékét megőrizzük, a tudását továbbadjuk!
Szabó Zoltán
Budapest, 2022.10.11.
