Hágókon innen és túl
Olyan időket élünk, olyan érzelmi állapotban léteznek a körülöttünk élő emberi közösségek, amelyek hosszú ideig már nem képesek elviselni a környezetünkből érkező zajt és a lelkekben támadt zavart. A hitetlen életvitelbe, a hiteltelen emberi modellekbe, az értékzavarba belefásult mai ember számára a szólamszerű tanítások képtelenek már lelki támaszt nyújtani, képtelenek életerővel, zendülő lelkesedéssel vagy tettre kész hittel feltölteni őket.
A világra érzékenyebben reagáló alkotó emberek szüntelenül keresik a választ az emberi létezés alapkérdéseire: mi tart meg bennünket, és mi tart fenn bennünket? Mi az, ami a miénk még, mi az, amitől önmagunk lehetünk?
A népművészet formanyelvén megszólaló színpadi alkotók még inkább a lélekmegtartó, lélekemelő állapotokat keresik. Az igazi élményeket, a bartóki „tiszta forrásból” érkező inspirációkat.
Minden kultúra a saját lelkét őrzi és éli kicsiben, de benne van sejtjeiben az egyetemes emberi kultúrához való tartozás öröksége is. Ennek az örökségnek a része az elfogadás, a szolidaritás, az együtt élő népek viszonyának egymás mellé rendelése, és nem hierarchiába rendezése. „Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától” – valljuk Pilinszky Jánossal együtt.
A Megidézett Kárpátalja, Hágókon innen és túl című előadás a magyar színpadi néptáncművészet történetében először mutatja be egy antológia keretében a Keleti-Kárpátokban és annak előterében, Kárpátalján élő népek: magyarok, ukránok, ruszinok, románok, cigányok, zsidók, sokszínű és gazdag tradicionális kultúráját. Felmutatva mindazt, ami e népek hagyományaiban közös és mindazt, ami nemzeti sajátosság. A hangsúlyt azonban a közös gyökerekre helyezve, szemléletesen érzékeltetve a közös történelmi múltból származó törvényszerű hasonlóságokat. Azok a ruszin népek, melyek mai napig őrzik II. Rákóczi Ferenc emlékét, büszkén vallják, hogy őseik a magyarokkal együtt hűségesen védték a „nagyságos fejedelem” várait.
A hagyomány átörökítése, a saját és a velünk együtt élő népek folklórnyelvének ismerete a találkozások és saját magunk kinyilatkozásának lehetőségét teremtik meg. A színház ezeknek a találkozásoknak az esélye, a tükre. A tükör, amibe jó belenézni, mely annak is felmutat, aki megalkotja, és annak is, aki majdan nézői csendjében megéli az inspiratív elfogadás és befogadás állapotát.
Az előadásban megjelenő archív képek a Néprajzi Múzeum fotótárának gyűjteményéből származnak.
Képválogatás: Csorba Judit Dorottya
Az előadás időtartama 85 perc szünet nélkül.
