táncvers
A szarvas az egyetemes kultúrtörténet ősi szimbóluma, elhullatott és újranövelt agancsa maga az örök újrateremtés. Az aranyösvény kapujában áll, és arra szólít fel, hogy kövessük őt saját szellemi világunkba. Ő a démon, a sámán, a varázsló, a tündér vagy a halottak királya, aki képes egy más világba, az új világba hívni a rá vadászót.
Mi, a XXI. század vadászai, akik az alávetettségből a szabadságba kívánunk eljutni, a Szarvasénekben egyfajta mitikus emlékezetet idézünk fel. Keressük a földi átváltozások, történetek égi mását, hogy végül mint szomjazók beléphessünk saját szent terünkbe. Ahhoz, hogy áthaladhassunk a jelképes hídon, el kell hagynunk a régit: a szülői házat, a kedvest, a népet, hogy megszelídítve annak tanúságait, újjá teremthessük a szokott sémákat, és újjászülessünk magunk is.
Vallunk a keresésről, a mindenkor változó emberi állapotról, a vágyakról, a férfi és a nő metamorfózisairól, az elme és a szív fordulópontjairól, a köztes létről, az időtlenségről. Táncképekbe járjuk, lírai szólamokba írjuk, kórusművekbe énekeljük a mélyünkben szunnyadó, közös gyökerek táplálékát. Emlékezünk. Kinyilatkozunk.
Hisz a változás ajándék! Magunk felfedezésének útja, a világba való elrendeződés esélye.
A halál, a születés, az átalakulás, a szerelem, az idő és a hit örök emberi kérdések. És hogy az ember magát újrateremthesse: „nem iszik pohárból, csak tiszta forrásból”. A kezdet és a vég egyidejű: folklórba kódolt múltunk megtartó erejét éppen e drámaiság teremti, szellemi megújulásunk egyedüli esélyeként.
A táncköltészet teremtő erejével: a születő és elhaló mozdulat színpadi igazságával vallunk e szakrális átlényegülésről, a hitben való megerősödésről, József Attila örököseiként a világgal összetartozó lélekről:
„Kortyolgat az ég tavából,
villó aggancsa világol –
ága-boga tükörképe
csillagvilág mindensége.”
Az előadás a Hagyományok Háza – Magyar Állami Népi Együttes és a Nemzeti Táncszínház közös produkciója.
A produkció időtartama 85 perc szünet nélkül.
